Heisler: A csodának nem csak megtörténnie kell, azt észre is kell venni

A csodának nem csak megtörténnie kell, azt észre is kell venni. A Szeretetkórháznak történő adományozások, a sikeres, közösségépítő jótékonysági azt bizonyítják, hogy a zsidók észlelik az apró csodákat – fogalmazott Heisler András, a Mazsihisz elnöke az idei hanuka ünnep hatodik estéjén, az idén 100 éves Mazsihisz Szeretetkórház javára megrendezett jótékonysági vacsorán.

Az alábbiakban az eseményen elhnagzott beszédet olvashatják:

Szeretetkórház: A szavaknak fontos jelentésük van. Tudjuk, talmud tudósok sokszor egy-egy kifejezésen évszázadokon át tartó vitákat folytattak.

Magyarázták, hogy egy-egy héber szó képzésekor a nem jelzett magánhangzók felcserélésével milyen különböző értelmet nyerhetnek a szavak, s gyakran ezekkel az értelmezésekkel találták meg, milyen új kontextusba lehet helyezni valamely Tórai mondatot.

A gyermekeknek a szavakhoz való viszonya azonban még sokkal közvetlenebb. Nekem meghatározó élményem volt például az anyai rokonságunkhoz tartozó, később a holokausztban elpusztított Pick Ignác bácsi emlegetése. A rokont, „szegény Náci bácsi”-ként emlegette a család, mert Ignácnak mindig a becenevét használták. S én gyermekként éveken át valójában nem tudtam megfejteni, hogyan kerülhetett a mi jó zsidó családunkba egy igazi „náci”…, és ez olyan traumatikus élmény volt számomra, hogy még megkérdezni sem volt bátorságom hozzá évekig.

Aztán gyermekkoromban sokszor hallottam azt a szót nagyapámtól és szüleimtől: Szeretetkórház. S mint minden gyermek, sajátos kontextusban értelmeztem a szavakat, s a megyek a szeretkórházba kifejezés, számomra sokáig a szeretett kórházat jelentette. S nem értettem, hogyan lehet egy minden gyermek számára félelmetes, idegen és ismeretlen intézmény, ahová betegen kell bemenni, vagy viszik az embert, ahol orvosok bántják, szurkálják vagy éppen kaszabolják, hogyan lehet ez az intézmény szeretett.

A Holokauszt előtt Budapesten négy zsidó kórház volt, a legnagyobb, a Szabolcs utcai 1896-ban épült, melyet 1948-ban államosítottak. A Szeretetkórház melléképületeként a Chevra Chadisa menedékháza 1914-ben épült. A Menedékházi részt nem államosították, a vallási tevékenység folytatására és a kóserságra való hivatkozással meghagyták azt a zsidó közösségnek. Itt működik azóta is a Szeretetkórház. A Szeretetkórház ma Közép-Európa egyetlen zsidó kórháza.

Hanuka nyolc napos ünnepének második felében járunk. Mindenhol megcsillannak a gyertyák fényei, van aki a zsinagógában, van aki otthon, meghitt családi légkörben, s van aki hangosan, a Nyugati téren emlékezik és hirdeti a csodát. Mert időszámításunk előtt mintegy másfél évszázaddal Jeruzsálemben csoda történt. A mesét mindenki tudja: a csoda a lélek, a hit, a meggyőződés erejének csodája volt.

S ha visszatérünk az Amerikai úti intézményünkhöz, akkor észre kell vennünk azokat csodákat, melyekkel az intézményen belül találkozhatunk.

Mert én jártam ebben az intézményben a rendszerváltás előtt is. Akkori vezetőinek küzdelmei ellenére egy fiatalembernek egy ilyen látogatás valójában infernói volt. Sokágyas elhelyezés, kilátástalanság és nem kórházi illat, hanem emberi bűz uralta akkor a helyiségeket. Orvosi felszerelés alig akadt a kórházban, valójában mindent a hiány és a nélkülözés jellemzett. Egyedül egy dolog nem volt infrastruktúra függő: az ápolási gondoskodás és maga a szeretet.

Az épület valójában Menedékház. Ami annyit is jelent, hogy kórházi funkcióra alig alkalmas. De a csoda, a mindennapok csodája itt is megtörtént. A rendszerváltást követően 1994-ben egy új, 80 ágyas részleggel, majd 2005-ben egy korszerű, 58 ágyas belgyógyászati résszel bővült a Szeretkórház és így mára a korábbi körülményeket feledtetően egy korszerű, 320 ágyas egészségügyi intézménnyel büszkélkedhetünk. Nem átlagos kórházról beszélünk. Különösen a holokauszt túlélőkre való tekintettel kórházunkban a geriatria, a belgyógyászat egy speciális ágazata – rendkívül fejlett. Ilyen beteganyaggal, ennyi lelki és fiziológiai sérüléssel csak a legnagyobb odaadással lehet megküzdeni. Naponta csodákat kell tenni: én emlékszem Nagyapámra, ő velünk élt húsz éves koromig, s az utolsó éveiben szinte minden reggel valahogyan életet kellett lehelni belé. Hol egy bögre forróteával, hol egy kupica pálinkával, hol csak jó szóval, biztatással. Elfáradt emberek, akik a reggeli ébredésükkor még nem döntötték el, hogy érdemes lesz-e nekik felkelni. Nekik hitet kell adni, ráadásul kórházi körülmények között. Hitet kell adni nekik, hogy az élet még számukra is fog szépet nyújtani. Lehet, hogy látogatók érkezésével, de lehet, hogy az udvar platánfáján egy cinke látványával és énekével. Talán ez a legnehezebb feladat a főigazgatónak, az orvosnak, a nővérnek és a személyzetnek egyaránt. De a csoda naponta megtörténik. Ennek is köszönhetően száz év feletti ápoltakat mehettünk nemrég felköszönteni Izrael Államának nagykövetével. Mikor is születtek ők? Az első világháború alatt, ahogyan tanultuk, még a nagy októberi szocialista forradalmat megelőzően. S min mentek keresztül? Erről próbál az ország több-kevesebb sikerrel a holokauszt 70. évfordulóján megemlékezni.

A csodának nem csak megtörténnie kell, azt észre is kell venni. A Szeretetkórháznak történő adományozások, a sikeres, közösségépítő jótékonysági estek szerint is azt bizonyítják, hogy a zsidók észlelik ezeket az apró csodákat. Kötelességünk ezért megköszönni mindennapos csodatevőinknek az áldozatos munkát – akkor is, ha ebbe a munkába esetenként vélt, vagy valós hiba csúszik. Mert nincs, természetéből adódóan nem lehet olyan kórház, amelyikkel mindenki elégedett lenne. S ezen ne csodálkozzunk, hiszen ott veszítjük el sokszor kedveseinket, ott szembesülünk azzal a tünettel vagy kórral, mellyel korábban még együtt tudtunk élni, s mellyel nem voltunk hajlandóak foglalkozni. A kórház alapvetően nem egy jó hely! De fontos! Kórházunk fontos a holokauszt túlélőinek, de néhány éven belül már fontos lesz közösségünk másodgenerációs tagjainak is. A Szeretetkórház intézményét őriznünk és fejlesztenünk kell! S a szakma mellett meg kell tartanunk benne magát a szeretetet. Legyünk önzőek! Ha másért nem, akkor azért, mert sokan, az itt jelenlévők közül húsz éven belül nyolcvan éven felüliek leszünk.

Álljunk meg egy percre és legalább gondolatban mondjunk el egy mishe bérachot azok emlékére, akiknek ma jelen lenni fizikailag lehetetlen, de alakjukat felidézi a hely szelleme. Mondjunk köszönetet azoknak, akik a Szeretetkórház történelme folyamán magyar és nemzetközi hírnévre szert téve, néha életüket kockáztatva e falak között gyógyítottak és ápoltak. Szálljon az áldás azokra is, akiket a hézagos emberi emlékezet már elfelejtett, de nélkülük elképzelhetetlen lett volna a gyógyító munka. Ők voltak ennek a háznak a napszámosai. A ma már névtelen nővérek, takarítók, műszakiak, adminisztrátorok. Kívánok a kórház valamennyi dolgozójának továbbra is fizikai és lelki erőt, … nem a munkához, hanem hivatásukhoz, és amin magam is munkálkodni fogok, hogy az általam vezetett szervezet ezután is megteremtse a szükséges infrastruktúrát ahhoz, hogy a Szeretetkórház gyógyított és ápolt betegeinek a kóser konyha mindig finom ételt és a szeretettel nyújtott egészségügyi szolgáltatás életet adjon.

Köszönöm figyelmüket, mindnyájuknak Chag Szameach!