Harsányi László: Az emlékezés ösvényein

---

Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szöveget közöljük:

vagynemlenni_12_04.jpg
Roboz Imre (fotó: hdke.hu)

Nehéz megmondani, hogy mikor kezdődött, vagy mikortól gyorsult fel az a folyamat a Holokauszthoz vezető úton, amely a magyar színészet nagyon sok tagjának – mondjuk ki – meggyilkolásával végződött

Kiinduló pontként azt a körülményt választottam, amikor 1938-ban az első zsidótörvény rendelkezései alapján megszerveződik a Színművészeti és Filmművészeti Kamara, amelynek feladatát e törvényben így határozták meg: „a színművészet és a filmművészet körében a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása”. Ez lefordítva a zsidótörvény maximális végrehajtását igényelte mindezeken a területeken.

Technikailag azt, hogy zsidó (zsidó származású?) színészek előbb csak korlátozott számban, majd egyáltalán ne lehessenek kamarai tagok és így ennek hiányában ne léphessenek színpadra sem. Az 1939. január 1-i működés megindítását és főként a második zsidótörvényt (1939. május 5.) követően a Kamara – Kiss Ferenc vezetésével – ezt a feladatot dicséretes buzgalommal hajtotta végre. Ugyanakkor már 1938 őszén megkezdődött a zsidó színészek elbocsátása, vagy/és a szerződés-kötések megtagadása – ahogy erről Fellegi István akkor volt színigazgató írt1938 őszén.

Egy kis látszólag vidám kitérő: A mindig ironikus színészvilágot idézi fel a Kamarával kapcsolatban Bálint Lajos a Művészbejáró című könyvében: „Mikor a… rosszhírű Színészkamara elnökválasztása volt soron, Csortos Gyula, mindig keserű, de annál kíméletlenebb humorával kijelentette: – A Színészkamara elnökének, mégiscsak színészt kellene megválasztani. De hát én nem vállalom – a kis Rott meg zsidó.”

Ezekre a változásokra, az egyre rosszabbodó körülményekre reagálva, a művészek, közöttük a színészek megsegítésére hívja életre az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Művészakciót. Ennek a megoldásnak a fontosságát és időszerűségét támasztja alá nem sokkal később, 1941-ben Bánóczi László a művészakció igazgatója, aki egyébként a Thália Társaság alapítója, dramaturg, színi rendező: „Az első zsidótörvény még törvény se volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta (…) Mire a második zsidótörvény megszületett, már semmi végrehajtani való nem maradt, vagyis pontosan a színházak területén a „gleichschaltolást”mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el.”

Az OMIKE – jelen ismereteink mellett – a zenészek, a festők, az írók mellett 200-nál több színésznek nyújtott menedéket, fellépési lehetőséget, egy falat kenyeret. De ezen kívül menedékként játszhattak néhányan a zsidó színészek közül – amint ezt hisztérikusan teszik szóvá a szélsőjobboldali lapok – a vidéki hitközségek termeiben, vagy budapesti kávéházakban.

Mindez a lehetőség is megszűnt 1944. március 19. után. Ekkortól a magyar zsidó, vagy ha úgy tetszik a zsidó magyar színészek osztoztak mindazoknak a többszázezer honfitársuknak a sorsában, akik bujkáltak, gettóba és munkatáborokba kerültek, sok, nagyon sok közülük pedig eltűnt a megsemmisítő táborokban, a halálmenetben, a Duna hullámai között, éhen halt a gettókban, vagy önkezével vetett véget életének.

Ma 66 áldozattá vált színész és több mint 100 a színházakhoz szorosabban kapcsolódó áldozat nevét ismerjük, közöttük: Békeffy Róbertét, Gárdonyi Lajosét, Nagy Györgyét, Ney Dávidét, Radó Sándorét, Sas Imréét. Valószínű, hogy ennél több azoknak a száma, akiket már hiába vártak vissza a színpadok. Felkutatásuk kihívás és feladat.

Mivel is lehetne jellemezni a bibliai parancsnak: emlékezni és emlékeztetni – a fájdalmát és bizonyos értelemben a lehetetlenségét?

Legyen itt és most ez néhány sor Kosztolányi Dezső: Halotti beszédéből: „Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.”

---