Hadd megyek, hogy lássam őt, mielőtt meghalok

A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 15:40 óra, az ünnep kimenetele: 16:51 óra.

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 16:51 óra után.

A Tórából ezen a héten az „Vájigás” hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Egy gondolat az Heti szakaszból:
„Fölmentek Egyiptomból és elérkeztek Kánaán országába Jákobhoz, az ő atyjukhoz. És tudtára adták neki, mondván: József még él, és hogy ő uralkodik Egyiptom egész országán; de megdermedt szíve, mert nem hitt nekik. És elbeszélték neki József minden szavát, amit szólt hozzájuk, és látta a szekereket, melyeket József küldött, hogy őt vigyék; akkor föléledt Jákobnak, az ő atyjuknak lelke. És mondta Izrael: Sok ez! József fiam még él! Hadd megyek, hogy lássam őt, mielőtt meghalok.” (Mózes I. 45., 25-28., Bernstein Béla fordítása)

Vájigás – És befogadott
(Mózes 1. 44:18-47:31.)

„Befogatott József a szekerébe és felment atyja, Izrael elé Gósenbe, amikor megjelent előtte, nyakába borult és sírt nyakán sokáig” (46:29).

Pontosan melyikük sírt, Jákob vagy József? Rási szerint József rendkívül hevesen zokogott, azonban Jákob nem borult József nyakába, nem csókolta meg és nem is sírt. Vajon érzéketlenségből? Nem, erről szó sincs, a Smá mondásával volt elfoglalva.Ha Rási mond valamit, akkor szinte számítani lehet rá, hogy Rámbán cáfolja, ebben az esetben is ez történik: „teljesen egyértelmű, hogy egy ilyen találkozás az idős édesapát érinti érzékenyebben, aki gyászolta fiát huszonkét évig, míg az ifjú (József) az utolsó kilenc évét Egyiptom irányításával töltötte”. Kétségtelen, van benne logika.

Rabbi Jehuda Löw ben Becálél (Gur Árje, 1520-1609) Rási kommentárjainak avatott kommentátora szerint az igaz emberek kihasználnak minden lehetőséget, hogy Istent szolgálják, éppen ezért, amikor Jákob – a kényszerű távollét után – meglátta szeretett fiát és elöntötték érzelmei, akkor úgy érezte, hogy ebből az érzelmi felindultságból az Örökkévaló felé is adnia kell, ezért mondta el a Smát a nagy találkozás pillanatában.

Ez rendben is lenne, de a Smá mondása időhöz kötött micva, és ha Jákob elmondta, akkor vajon József miért nem?

Sábtáj ben Joszef (Szifté Háhmim, 1641-1718) Rási kommentárjainak másik avatott kommentátora szerint József nem mondta a Smát, éspedig azért, mert egy másik micvával – a szülő tisztelet előírásával – volt elfoglalva, és „aki micvával foglalkozik, az mentes a másik micvától”, például az ifjú férj a nászéjszakán mondandó Smá-tól (Bráhot 16a).

A már idézett Gur Árje szerint József is mondta a Smát, csak megszakította annak recitálását az édesapjának járó „félő tisztelet” (jirá) miatt.

Látható, hogy bölcseink eltérően elemzik a rejtélyesen fogalmazott pászukot, és mindegyiküknek igaza lehet. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a Tóra azért nem mondja meg egyértelműen, hogy kinek a szeméből jöttek a könnyek, mert a sírás problematikájának más vonatkozásáról akar szólni, éspedig arról, hogy Jákob és József nem tudtak egyszerre sírni. A huszonkét külön töltött év hatása nem múlt el nyomtalanul, és bár a szeretet és a kölcsönös tisztelet megmaradt közöttük, de a távolságtartás szükségessége és igénye is megjelent a viszonyukban.

Talán ezért mondja József az édesapjának: „És lakni fogsz Gósen földjén, hogy közel légy hozzám te, fiaid és fiaid fiai…” (45:10). A versben említett Gósen körülbelül Budapest-Prága távolságot jelent, és felmerül a kérdés: ha valóban azt akarta volna, hogy közel éljenek egymáshoz, akkor miért Gósen földjén telepítette le apját és fivéreit? Erre a kérdésre a választ a Sulhán Áruh-ban találjuk meg: „Ha a fiú jelentősebb ismeretekkel rendelkezik a Tórában, és az apja köteles őt ezért tisztelni, akkor távolodjanak el egymástól (fizikai értelemben), nehogy a szükségesnél kevesebb kóvedet adjon egyik a másiknak”.

Nem tudtak egyszerre sírni, ebből következően talán nem tudtak egyszerre örülni sem, ezért azt tették a későbbiekben, ami a leghelyesebb: távolról szerették egymást.

Darvas István rabbi / OR-ZSE