Gyász: Leonard Cohen is elment

Nem hittük el, pedig megmondta előre. Mert mindig újra elhisszük, hiába nőttünk már fel, hogy a rock és a költészet nem hal meg soha. Sokat gyászolunk mostanában.

Költő volt, legelőször és a szíve mélyén örökké, csak aztán, természetükhöz meg akartak szólalni a versek, amelyeket írt. Szemérmes lírikus volt, hitelessége a színpadon részben mindig az esetlenségéből fakadt. Hogy ő csak egy költő, aki úgy beszél a szokásos bánatokról, hogy kirajzolódik belőle a korszak és feltámad tőle a remény. Kicsit szkeptikus, kicsit rezignált, de azért derűs figura, aki tovább élteti és visszavezeti zenei gyökereihez a költészetet.

Minden létező semmisségével, elmúlásra ítéltségével bölcsen és nyugodtan számoló buddhista zsidó bölcs, aki nem bejelenti, nem megkoreografálja, éppen csak tudatja a halálát és elmondja, nem gyorsan, hanem komótosan mondja el utolsó gondolatait az utolsó albumon. Tudja, hogy addig, amíg a zene nem ér véget, úgysem fog meghalni. Elvégezte a dolgát, vette legendás kalapját és behúzta halkan az ajtót maga mögött. Illetve nem: előtte még, ezen az utolsó albumon, beugrik elbúcsúzni gyermekkorának zsinagógájába: És azután.

És most, miközben a So long Marianne-t, a Take this waltz-ot, a Susanne-t és igenis a Hallelujah-t hallgatják, amelyben Leonard Cohen dicséri és áldja az Igaz Bírót, nézzék meg ezt a képet is:

cohen_marianne.jpg

Leonard Cohen és Marianne Ihlen szépen és fiatalon. Mert a rock és a kötészet tényleg nem hal meg és az ifjúság minden látszat ellenére örök és legyőzhetetlen.

---