„És mindennek, amit nekem adsz, tizedét neked adom” – Jó szombatot, Shabat Shalom

---

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 16:45 óra után.

A Tórából ezen a héten a „Vájécé” (Mózes 1. 28:10–32:3.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

„És ő mondta: Íme, még nagy a nap, nincs még ideje beterelni a nyájat” (29:7). A rofsici Rabbi Náftáli alaposan szemügyre vette a pászukot, tűnődött keveset, talán nagy levegőt vett, majd ezt mondta: „A (hén – íme) szó betűit (hé és nun) nem lehet más betűkkel úgy egymás mellé illeszteni, hogy együttes számértékük kerek számot adjon. Mindaddig, míg a „hén állapotban” maradunk, vagyis nem tudunk összefogni, és nem vagyunk egységesek, addig „nincs még ideje beterelni a nyájat”, vagyis folytatódik a diaszpóra keserű időszaka”. Az érvelés erőltetettnek tűnhet, de a mondandója teljesen vállalható.

„És mondta Jákob Lábánnak: Add ide feleségemet, mert leteltek napjaim; hadd menjek be hozzá” (29:21). A fordítás szemérmesen, egyben szándékosan pontatlanul fogalmaz, Jákob sokkal érzékletesebben mondta meg apósának, hogy mit is szeretne jövendőbelijével.

A Rálbág megjegyzi, hogy – megállapodásuk ellenére – a hetedik év végeztével Lábán nem mondott semmit Jákobnak, ezért kellett emlékeztetnie, hogy miben egyeztek meg. Rási pedig elmondja, hogy nem valamilyen fizikai szükséglet késztette arra az ősatyát, hogy ilyen nyersen fogalmazzon, hanem az a tény, hogy már nyolcvannégy esztendős volt (84!), és el kellett kezdeni küldetésének végrehajtását, hiszen nem kevesebb, mint 12 törzsnek kellett atyjává válnia.

„Ráhel pedig szép alakú és szép ábrázatú volt” (uo.). A mondatból úgy tűnik, hogy Ráhel imánu elsősorban szépségével tűnt ki, a bölcs Salamon király viszont tudatta: „hazugság a kellem, és hiábavalóság a szépség, asszony, ki istenfélő, az dicsértessék” (Példabeszédek 31:31). Bölcseink z”l (zihronám livráhá – áldás emlékükre) megnyugtattak, szép nőt is szabad szeretni, csupán arról van szó, hogy a kellem és szépség önmagában nem, csak istenfélelemmel párosulva jelent igazi értéket.

Jákob az apósánál töltött éveiben jelentősen gyarapodott, pénzben, tapasztalatban, gyermekekben egyaránt. Távozása nem volt feszültségmentes („elszökött ő és mindene”), apósa üldözőbe veszi, de végül békevágyuk csalhatatlan jeleként kőhalmot állítanak.

„És elnevezte Lábán Jegár-Száhádútának, Jákob pedig nevezte Gál-Édnek” (31:47). Jogosnak tűnik a kérdés: miért ennyire fontos a kőhalom neve? Szforno megadja a választ: „a Tóra itt Jákob nagyságát hirdeti, hiszen több évtizedes távollét alatt sem felejtette el héberül, megőrizte a szent nyelvet (láson hákodes)

Darvas István rabbi / OR-ZSE

---