’És megszentelem a gyülekezés sátorát…’

A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 17:06 óra, az ünnep kimenetele: 18:12 óra.

---

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 18:12 óra után.

A Tórából ezen a héten az „Tecáve” hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Egy gondolat az Heti szakaszból:
„Hét napon át végezz engesztelést az oltáron és szenteld meg azt, hogy legyen az oltár a szentek szentje, mindenki, aki az oltárhoz ér, szent legyen” (Mózes 2. 29:37., Dr. Bernstein Béla fordítása)

Tecáve
Mózes 2. 27:20-30:10)

A Bál HáTurim (Jákob ben Áser 1269-1343) rámutat, hogy ez az egyetlen párásá (leszámítva néhányat Dvárim könyvéből, ahol egyes szám első személyben beszél) ahol Mózes neve nem kerül említésre. Véleménye szerint ennek indoka a következő szidrában (Ki tiszá) keresendő, ahol Mózes győzködi Istent, hogy bocsásson meg a zsidó népnek (2Mózes 32:32) az Aranyborjú vétke miatt.

Többek közt azt mondja, hogy ha nem bocsát meg Isten, akkor legyen a neve (Mózesé) kitörölve az egész Tórából. Noha végül Isten elfogadja Mózes fohászait és megbocsát, a Talmud (Makkot 11a) azt tanítja, hogy „egy igaz ember feltételes átka, akkor is megvalósul, ha a feltétel nem következik be”. Isten részben végrehajtja Mózes „kérését”, azáltal hogy kitörli a nevét az egész hetiszakaszból.

A szavak hatásáról a Sulhán Áruh-ban (Jore Dea 376:2) is olvashatunk: „ne nyissa ki az ember a Sátán száját”, vagyis óvakodjunk, hogy mit beszélünk, mert a szavaknak teremtő ereje van, ahogy a Talmud (Moed Katan 18a) mondja: „a szövetség ajkak által köttetik”

Miért ebből a szakaszból marad ki Mózes neve? A Vilnai Gáon (Elijá ben Slomo Zalman Kremer, 1720-1797) megjegyzi: Mózes jahrzeit-je, ádár hetedike, hagyományosan Tecáve hetiszakasz hetére esik. Annak érdekében, hogy utalás legyen az évfordulóra, a Tóra célzatosan “eltünteti” a teljes szidrából.

Mestereink között egyesek úgy magyarázták, hogy Isten büntetésképpen hagyta ki Mózes nevét a hetiszakaszból, figyelmeztetve arra, hogy még egy hozzá hasonló nagyformátumú ember sem engedhet meg magának efféle dühkitöréseket (“Törölj ki engem könyvedből”!).

Mások, többek közt Rabbi Simon Szofer (1820-1883) úgy gondolják, hogy az Örökkévaló megjutalmazta Mose rábénut. „Nehéz azt gondolni, hogy a Kádos Báruh Hu meg akarta büntetni Mózest önfeláldozásáért, amelyet Izrael egész népéért kívánt vállalni. Hiszen amikor a fent idézett mondatot elmondta, akkor éppen azon fáradozott, hogy megmentse a zsidó népet a végső pusztulástól, és ezért nem büntetést, hanem jutalmat érdemelt”.

Rabbi Simon szerint az első mondat is ezt támasztja alá: „És te parancsold meg Izrael fiainak….” (27.20), azaz Mózes „ezúttal megkapta a lehetőséget, hogy úgy tűnjön fel a nép előtt, mint törvényhozó és parancsoló”, vagyis érdemeinek jutalmaként Isten átmenetileg a kezébe adja a vezetés jogát.

“Hozzanak neked tiszta, törött faolajat a világításra, hogy felgyújtsatok örökmécseket” (27:20). A versben olvasható (törött) szó számértéke 830, ami arra utal, hogy a két Szentély összesen ennyi ideig működött. Az első 410, a második 420 esztendeig. Ezt egészíti ki Jichák Káró (1458-1535) azzal, hogy a két Szentély működése valóban „megtört” 830 év után, a harmadik azonban örökre fennáll majd, és valóra válik a pászuk zárása: „hogy felgyújtsatok örökmécseket”. Ellentétben a múlt héten olvasott, önkéntességen alapuló felajánlásokkal a faolaj elhozását szigorú parancs szabályozta. A Rásbám (Rabbi Smuel ben Meir, Rási unokája, 1085-1158) szerint az önkéntes felajánlások egyszeri alkalomra vonatkoztak, de a faolaj a mindennapi szolgálat elengedhetetlen része volt, és nem csak a pusztai nemzedék kapta az örök fény biztosítását feladatul, hanem a későbbi generációk is, ezért a határozott hangú felszólítás. A zsidó felfogás szerint (Zeváhim 89a) elsőbbsége van a gyakorinak a nem gyakorival szemben, ami nem kizárólag a micvák végrehajtásánál használandó alapelv, a mindennapokban túlmutat(hat) eredeti jelentésén.

„Legyen Áronon a szolgálatkor, hogy hallassék hangja” (28:35), mármint a főpap ruháján az aranycsengettyűk hangja. A Bál HáTurim (Jákob ben Áser 1269-1343) írja, hogy a mondatban „hallassék”- ként fordított „venismá” kifejezés három helyen szerepel a T’náh-ban: a Tóraadásnál, amikor Izrael gyermekei sokat idézett kijelentésüket teszik (náászé venismá: megtesszük és meghallgatjuk), itt, a kohén gádol öltözékével kapcsolatban, valamint Eszter könyvében (1.20): „és meghallatszott a király levele”.

Különböző történelmi korokban más-más „hangok” határozták meg a zsidóság életvitelét, természetesen kicsit sem mindegy, hogy az Örökkévaló, a kohén (rabbik), vagy a királyok/világi uralkodók hangja hallatszik a legmesszebb. Egyébként Áron ruhájához fűződik a Talmud (Joma 5b) egyik legnagyvonalúbb kommentárja: „Hogyan öltöztette Mózes ilyen különleges ruhadarabokba Áront a pusztában? Ami történt, megtörtént”!

Ma van Mózes születésének és halálának az évfordulója. Honnan tudjuk? A Talmudból (Kiddusin 38a), de honnan tudja a Talmud? Dvárim könyvének utolsó fejezetében olvassuk: „Megsiratták Izrael fiai Mózest Móáb síkságain harminc napig” (5Mózes 34:8). Józsua könyvének elején – az első lehetséges alkalommal Mose rábénu halála után, vagyis a harmincnapos gyászt követően – Isten parancsot ad, hogy három nappal később menjenek át a Jordánon, amit niszán tizedikén hajtottak végre őseink (Jozsua 4:19).

Ha niszán hetedikétől, az isteni parancs elhangzása napjától visszaszámolunk harminc napot, akkor megkapjuk Mózes halálának – ádár hetedikére – eső napját. A születésnapját számolni sem kellett, ugyanis Mózes a halála napján kijelentette: „Százhúsz éves vagyok én ma” (5Mózes 31:2).

Hámán a szó szoros értelmében félművelt volt, ez vezetett a bukásához, ugyanis: „Purt vetett, ez a sorskő (Eszter 3:7)” – a B‘rájta tanítja: amikor látta Hámán, hogy a sorskő ádár havára esik, nagy örömet érzett. Azt mondta: arra a hónapra esett a sorskő, amikor meghalt Mózes, de nem tudta, hogy bár ádár hetedikén halt meg, de ádár hetedikén is született” (Megilla 13b).

Ma este kezdődik Sábát Záhor, az emlékezés szombatja, amikor az őseinkre támadó Ámálék tettére emlékezünk. Ámálék rajtaütését megelőzően zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen: „miért is hoztál fel bennünket Egyiptomból, hogy megölj engem, gyermekeimet és nyájamat szomjúság által?”(17:3).

Ez még talán nem volt akkora baj, hiszen Mose rábénu harcedzetten kezelte a hasonló helyzeteket, azonban egy jóval súlyosabb felvetés is elhangzott: „Az Örökkévaló köztünk, avagy nincsen”? (uo.7).

Bölcseink rámutatnak, amikor ilyen kérdés fogalmazódik meg a zsidóság berkein belül, akkor a következmény kiszámítható: „és jött Ámálék és hadakozott Izraellel”(uo. 8).

Szimha Bunim (1765-1827) mondta: „az Ámálék tettére való emlékezés parancsa (5Mózes 25:17) egyes számban van írva, a Tóra ezáltal figyelmeztet: az Ámálék képes arra, hogy minden egyént elpusztítson Izrael népéből, viszont ha Izrael egységes, akkor nem lesz soha Ámálék martalékává.

Darvas István rabbi / OR-ZSE

---