„És készítsenek nekem szentélyt” – Jó Szombatot, Shabat Shalom!

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 18:18 óra után.

A Tórából ezen a héten a „Trumá” (Mózes 2. 25:1-27:19.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

„Legyenek a kerubok szárnyaikat kiterjesztve, felfelé, beborítva szárnyaikkal a fedelet, arcuk pedig egymáshoz fordulva, a fedél felé legyen a kerubok arca” (25:20).

Mestereink szerint törekednünk kell, hogy személyiségünk meghatározó vonásává legyen a pászuk két utasítása: „szárnyaink” legyenek kiterjesztve a magasság felé, vagyis ragaszkodjunk a szentséghez, és próbáljunk a szellemi tisztaság legmagasabb szintjére jutni, ugyanakkor arccal egymás felé fordulva álljunk, azaz figyelmes gondoskodással közelítsünk embertársaink irányába.

A Talmud (Bává Bátrá 99a) szóvá teszik: a Krónikák könyvében (2.3:13) úgy találjuk, hogy a kerubok a ház és nem egymás felé fordultak. Véleményük szerint a Tórában arról olvasunk, hogy miként helyezkednek el a kerubok, ha Izrael gyermekei teljesítik Isten akaratát, míg a másik helyen az ettől eltérő viselkedésre adott kerub-választ láthatjuk.

Heti párásánk a Miskán (Hajlék) építését tárgyalja. Első szellemi központunkat felajánlásokból építettek, többek között arany, ezüst és réz felhasználásával. „És ez az ajándék, melyet tőlük elvegyetek: arany, ezüst és réz” (25:2).

A bölcsek tanítása szerint a felsorolt felajánlások a cedákát adók három típusára (is) utalnak. Az arany olyan emberről beszél, aki akkor is ad, ha egészséges, nincs különösebb problémája. Az ezüst arra vonatkozik, aki akkor érzi szükségesnek, hogy adjon, ha egészsége megrendül, vagy valamilyen veszélyes helyzetbe kerül. És végül a réz azokról szól, akik életükben nem adnak cedákát, és csak a haláluk után veszik mások is hasznát anyagi javaiknak. „Az adakozás megment a halától” (Példabeszédek 10:2), vagyis annak legijesztőbb vonatkozásától, a nyom nélkül való elmúlástól.

„A láda karikáiban legyenek a rudak, ne távozzanak azokból” (25:15). Ezek a rudak tették lehetővé, hogy a pusztai vándorlás során mozgatni tudják a Frigyládát.

A Talmud (Szota 35a) megjegyzi, hogy látszólag az emberek vitték vállukon a Frigyládát a rudak segítségével, de valójában a Frigyláda vitte az embereket, mert amikor útra keltek vele, akkor felemelte magához hordozóit.

A bölcsek hangsúlyozták: a Tóra megtartása érdekében végzett erőfeszítéseink elsősorban azon múlnak, hogy milyen mértékben ismerjük fel, hogy valójában a Tóra tart meg minket.

„És készítsenek nekem szentélyt, hogy lakjam közöttük” (25:8) Történt, hogy a Háfec Háim (1838-1933) bejelentette: új épületet akar építtetni a jesiva számára. Felkereste a rabbit egy gazdag kereskedő és felajánlotta: finanszírozza az építkezést, azzal a feltétellel, hogy az ő nevét viseli majd az új épület. A rabbit látszólag mélyen érintette és elgondolkodtatta a kétségtelenül nagyvonalú ajánlat, válaszát így kezdte: felajánlásod dicséretes, bár sok hozzád hasonló akadna Izraelben! De nem fogadhatom el, mivel az egész közösségnek jár a lehetőség, hogy érdemeket szerezzen azáltal, hogy hozzájárul az új épület elkészítéséhez.

Mestereinktől tudjuk, hogy a Miskán (Hajlék) megalkotásakor mindenkinek volt annyi pénze, hogy akár egyedül is finanszírozni tudja az építkezést. Isten parancsa azonban – a minden értelemben közös jövő érdekében – úgy szólt: „minden embertől, akit szíve ösztönöz, vegyétek el a nekem szánt felajánlást” (25:2).

„És tedd a függönyt a kapcsok alá és vidd be oda a függönyön belül, a bizonyság ládáját, és válassza el nektek a függöny a szentélyt a szentek szentjétől „ (26:33). E függönyről (párohet/prajhesz) írja a Misna (Sekálim 8:5): „szélessége negyven ámmá, hosszúsága húsz ámmá…. és háromszáz kohén tajvlizta (merítette a mikve vizébe).

Nehéz elképzelni, hogy ennyi emberre lett volna szükség, azonban korántsem lehetetlen. A Tiferet Jiszráel (Rabbi Jiszráel Lipsitz) a Vilnai gáont idézve bizonyítja: se több, se kevesebb, pontosan háromszáz emberre volt szükség a művelethez. „Mivel a párohet szélessége negyven, hossza húsz ámmá, így a kerülete százhúsz ámmá volt. Köztudott, hogy a Szentélyben az ámmá öt tefáh (kb. 45 cm) volt, összesen 600 tefách volt a kerülete”, ami azt jelenti: valóban kellhetett háromszáz ember hatszáz keze, hogy az új párohet merítését elvégezzék”.

Ebből is látszik, hogy nem az a hagyomány célja, hogy felülírja a múltban élt mesterek megállapításait, sokkal nehezebb feladatot vállal magára: megpróbálja megérteni, hogy milyen körülmények esetén lehetett igaz amit mondtak.

Darvas István rabbi / OR-ZSE