Engedd látnom, kérlek, dicsőségedet!

A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 17:17 óra, az ünnep kimenetele: 18:22 óra.

---

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 18:22 óra után.

A Tórából ezen a héten az „Ki Tiszá” (Mózes 2. 30:11-34:35.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Egy gondolat az Heti szakaszból:
„És vedd az engesztelés pénzét Izráel fiaitól és add azt a gyülekezés sátorának szolgálatára; és legyen Izráel fiainak emlékezetül az Örökkévaló színe előtt, hogy engeszteljen lelkeitekért.” (Mózes 2. 30:16., Dr. Bernstein Béla fordítása)

A hetiszakasz 139 pászukot tartalmaz, az első rész a szentélybeli szolgálat előkészületeiről, előírásairól szól. „Minden bölcsnek a szívébe adtam bölcsességet, hogy elkészítsék mindazt, amit neked parancsoltam” (31:6).

A Talmud (Bráhot 55a) szerint: „az Örökkévaló csak annak ad bölcsességet, aki már maga is bölcs, miként írva van: „bölcsességet ad a bölcsnek” (Dániel 2:21)”. Ráv Elijáhu Meir Bloch (1894-1955) megoldása: „a Talmudban (Niddá 30b) olvassuk, hogy az anyaméhben lévő magzat tudja az egész Tórát, amit születésekor elfelejt.

Ez azt jelentheti, hogy a bölcsesség nem külső személytől, vagy az oktatás színvonalától függ elsősorban, hanem attól, hogy mennyire „bölcs valakinek a szíve”. Az ember elsődleges feladata, hogy megtalálja és felébressze magában a magzat kora óta beleplántált bölcsességet. Ennek megfelelően, a felvetés, miszerint csak bölcs ember kaphat Istentől bölcsességet, nem valamiféle ördögi körre utal. Inkább arra, hogy amekkora hajlandósággal keressük a bennünk rejlő Tórát, akkora támogatást fogunk kapni az Örökkévalótól.

Ki tiszá hetiszakasz 2. kommentár, 5775. Ádár 11. A „Chida”, Rabbi Cháim Joszef David Azulaj jahrzeit-je (1724-1807), akinek a nevében azt tanuljuk a fél-sekelekről: „arra emlékeztet, hogy a zsidó ember önmagában csupán „felet” ér, és ahhoz, hogy egész lehessen, szüksége van testvérei támogatására is”. Ennek szellemében:

Az aranyborjú történetéből (hét háégel) általában az marad meg emlékként, hogy Mózes távollététében bálványt „alkottak” őseink, melyet meglátva Mose rábénu haragjában összetörte a kőtáblákat.

Hosszan lehetne sorolni mestereink névsorát, akik bemutatták a történetet más megvilágításból. Kommentárjaikból kiderül: csupán a nép elenyésző része akart valóban bálványt imádni, Áron nem követett el bűnt, a résztvevők fejét csak vezetőjük indokolatlanul hosszú távolmaradása zavarta össze.

Egyes magyarázatok szerint Mózes nem haragjában törte össze a kőtáblákat, hanem népe iránti szolidaritása vezette, vagy kifejezetten Isten utasítására tett így, más források alapján nem is tett semmit, hanem maguktól törtek össze…

Nyilván sokkal könnyebb az aranyborjú készítőit hevesen támadni, és több munkát igényel e barátságosabb viszonyulás, de bölcseink vállalták a nehezebb utat.

Az áhávát jiszáel (Izrael szeretete) nem csak őket kötelezte, nekünk is adott a feladat: próbáljuk meg szeretni közösségünket minden áron, még akkor is, ha nem mindig támaszunk ebben az egyszerű olvasat vagy éppen a józanész.

“Lásd, név szerint szólítottam Becálélt, Uri fiái, Húr fiát, Júda törzséből” (31:2). Miért említi a Tóra a Hajlék munkálatainak irányítását végző jeles férfiú családfáját is?

Rási szerint azért, mert Mózes el akarta kerülni, hogy pusmogni kezdjenek arról, miszerint Becálél nem más, mint Mirjám unokája, vagyis legnagyobb vezetőnk közeli rokona. E vád ma is előjönne talán. Amit Ibn Ezra (1089–1164) ír róla és közvetlen segítőjéről, Oholiáv-ról, kevésbé eladható: „nem volt olyan Izraelben, mint ők”.

Hohmá (bölcsesség), biná (értelem) dáát (tudás): e három képesség elengedhetetlen feltétele volt a kiválasztásnak. Egy lehetséges definíció szerint a hohmá arra az ismeretanyagra utal, amit valaki másoktól hall és sajátjává teszi, a biná kifejezés a már korábban tanult dolgokból magától megértett tudásra vonatkozik, a dáát pedig az isteni ihletre, amit napjainkban talán leginkább a tehetség szóval határozunk meg.

Rabbi Náftáli Cvi Jehuda Berlin (1817-1893) szerint „ezek által teremtetett a világ, miként a Példabeszédek könyvében (3:19-20) írva van: „Az Örökkévaló bölcsességgel alapította a földet, megszilárdította az eget értelemmel, tudása által szakadtak meg a mélységek”.

A szidra elején szereplő fél-sekelekről: A Tóra hangsúlyozza: „a gazdag ne adjon többet és a szegény ne adjon kevesebbet a fél sekelnél”(30:15). Ráv Mose Feinstein (1895-1986) szerint az utasítást más értelemben is használhatjuk. A mester úgy vélte: „ha megkérdeznek egy átlagembert, hogy miért nem tanul több Tórát, vagy tartja meg nagyobb százalékban a micvákat, akkor rendszerint az a válasz: „Ki vagyok én? Képtelen vagyok tóratudóssá, cádikká válni”! A vers világossá teszi, minden embernek pontosan ugyanazt kell nyújtani Isten felé, az olvasó rájöhet, ő is a “Tórában gazdagok” közé emelkedhet, ehhez „csak” állandó erőfeszítésre és elkötelezettségre van szüksége”.

A fél-sekelek fizetése akkor tórai kötelesség, ha működik a Szentély. Napjainkban az erre a micvára emlékeztető három pénzérmét Rabbi Mose Iszerlesz (1520-1572) szerint Purim estéjén, a minha előtt, ami az esetek nagyobb részében, így idén is Táánit Eszter (Eszter böjtje) napja, a Kicur Sulhán Áruh (Slomo Ganzfried rabbi 1804-1886, által szerkesztett törvénykönyv) alapján az esti, a Magen Ávráhám (Avraham Abele Gombiner, 1635-1682) szerint a reggeli megilla-olvasás előtt kell odaadni, ha valaki elfelejti, akkor egész Ádár hónapban pótolhatja.

A volozsini cádik, Rabbi Háim (Háim ben Jichák Ickovits 1749-1821) egy szombat délutáni sétája során tanítványainak egy csoportjába ütközött, akik – jó zsidó szokás szerint – fecsegéssel töltötték az időt. A rabbi kicsit bosszúsan, mégis barátságosan megjegyezte: „ahelyett, hogy cseverésztek, jobban tennétek, ha elmennétek aludni és átültetnétek a gyakorlatba azt, amit a sábát kifejezés rövidít: (siná besábát táánug – a szombati alvás öröm).

A tanítványok egyike úgy vélte, eljött az ő ideje, és megcsillanthatja szellemességét: „Tanítónk, mesterünk! Éppen arról beszélgettünk, hogy a sábát szó talán azt rövidíti: (szihá besábát táánug – a szombati csevegés öröm)”.

Rabbi Háim nem maradt adósa a mókáskedvű hászidnak: „a hozzád hasonlókra mondta az emberek legbölcsebbike (Salamon király): „a bölcs szíve jobbja, az ostobáé balja felől van” (Prédikátor 10:2)”.

Mire utalt csípős válaszával? A „siná” (alvás) és a „szihá” (csevegés) szavak egyaránt sin betűvel kezdődnek, de az elsőnél jobb, a második baloldalon találunk pontot a betű felett, vagyis kedvesen leostobázta tanítványát.

Darvas István rabbi / OR-ZSE

---