Az arab világ utolsó virágzó zsidó közössége: Dzserba szigete
Legendáik szerint már a babiloni fogság óta a moszlim Tunéziához tartozó szigeten élnek és jelenleg ismét nő a számuk. Zárt, elbűvölő világuk és Afrikának a szigeten található legrégebbi zsinagógája évről-évre zsidó turisták tízezreit vonzza fergeteges ünnepi zarándoklatokra: a helybéli moszlimokkal tisztelettudó, szívélyes, de alapvetően távolságtartó kapcsolatban élnek a dzserbai zsidók és sokuk nem is akar soha eljönni Tunéziából. Főrabbijuk szerint mindenhol egyformán jó és végső soron egyformán veszélyes zsidónak lenni.
Az Afrika legnagyobb szigetén, Dzserbán – saját hagyományai szerint több mint 2000 éve – élő zsidó közösség még pár évtizeddel ezelőtt is a százezrestunéziai zsidóság legjámborabb, legvallásosabb szárnya volt csak – mára szinte egyedül maradtak körülbelül ezren az egész országban. A fővárosban, Tuniszban élhet még rajtuk kívül néhány száz zsidó. Aztán az Izrael megalakulása utáni években és évtizedekben, amikor eltűntek az arab világ hatalmas zsidó közösségei, Tunézia is majdnem kiürült, bár itt a zsidóüldözések annyira nem voltak brutálisak, mint számos másik arab országban. Az egyiptomi, jemeni, a szír és a libanoni, Észa-Afrikában pedig a líbiai és az algériai zsidóság lényegében nyom nélkül megszűnt (Észak-Afrikából Izrael mellett Franciaországba is sokan mentek), Dzserba szigetén azonban ma is virágzik a zsidó élet egy kicsi, de gyarapodó és zárt közösségben. Létszámban a marokkói zsidóság valamivel megelőzi őket, de az a közösség elöregedett és a jövője még sokkal bizonytalanabb, mint a Dzserba szigetén élő zsidóké.
„Körülbelül 1500-an lehetünk az országban, talán kevesebben, mint egy nagyobb new-york-i épület lakói”- nyilatkozta Jacob Laloush, egy tuniszi kóser étterem tulajdonosa 2015-ben egy hírügynökségnek, „de mindenünk megvan, ami a zsidó élethez kell: iskolák, zsinagógák, kóser élelmiszerboltok”. Dzserbán még inkább ez a helyzet.
A két zsidónegyedben kipás kisfiúk rohangálnak az utcán, a lányok hosszú szoknyában sétálnak a „tzinut”, a szolíd, visszafogott öltözködés vallási szabályai szerint. Több mint egy tucat zsinagóga működik a zsidónegyedekben, az egész közösség mélyen vallásos. A nők alig-alig iskolázottak, de a férfiak sem nagyon tanulnak tovább világi intézményekben. Sokan ékszerek készítéséből és eladásából élnek, a nemzedékről nemzedékre öröklődő zsidó mesterség termékei, a zsidó ékszerek, az esküvői fejékek és nyakláncok meglehetősen népszerűek a házasulandó moszlim nők között.
A sziget moszlim többségi lakosságával rendszeres és szívélyes napi kapcsolatokat tartanak fenn a dzserbai zsidók, amely kapcsolatok azért nem mennek túl bizonyos, ha Együtt árulják portékáikat a piacon, rendszeres vásárlói egymásnak, némi közösségi életet is élnek együtt, de mindenki őrzi a saját szokásait, „Régóta élünk együtt a mi moszlim barátainkkal. Közös a zenénk, a kajánk és a hagyományaink” – foglalta össze egy dzserbai boltos ugyanabban a hírügynökségi anyagban”.
De azért vannak veszélyek is. Az arab tavasz talán egyetlen sikerországának eredményeit, biztonságát és turizmusát is fenyegeti az Iszlám Állam.
„A dzserbai zsidók egy helyre koncentrálódnak, úgyhogy a kormány meg tud védeni minket” – mondta Háim Bitan főrabbi a Wall Street Journalnek és hozzátette még, hogy a mély spiritualitás is segít. „Hiszünk Istenben és hisszük, hogy ha megtartjuk a parancsolatait, akkor ő is megvéd Bennünket”. Ráadásul, szokta mondani, a biztonság csak illúzió. „valójában nincsen biztonságosabb vagy veszélyesebb hely a zsidók számára”, nem jobb az egyik része a Földnek a másiknál.
A közösség leghíresebb épülete a sziget kisebbik zsidó településén álló La Ghriba zsinagóga (La Ghriba azt jelenti arabul, idegen, vagy csodálatos állítólag egy ki tudja, honnan odavetődő, gyönyörű nőről kapta a nevét). Úgy hat – nem meglepő módon –, mint egy mecset. Sokak szerint ez a kontinens legrégibb zsinagógája.
Az utcákban kóser hentes és pékség, amelyben tonhallal töltött tésztát, „briket” árulnak: a zsidók arabul, héberül és franciául is beszélnek valamelyest. Lág Báomerkor, az omerszámlálás gyászidőszakának egyetlen vidám napján hatalmas „zarándokfesztivált” rendeznek, sok ezres zsidó tömegek ünneplik a hagyomány szerint ezen a napon meghaló és halála előtt a kabbala legmélyebb titkait kinyilatkoztató Simon bár Jócháj rabbit. A tömegek gyertyát gyújtanak a zsinagógában, egy sajátos szertartása keretében „megosztják” jókívánságaikat a Jóistennel, esznek, isznak és énekelnek az utcákon. Ez az arab világ legnagyobb zsidó bulija.
Az ünnepet az állam nagy erőkkel védi, nagyon fontos Tunéziának a zsidók biztonsága, ez jelzi az ország stabilitását és a fesztivál remekül reklámozza ezt. Ez nem változott meg az Arab Tavasz óta sem, amely éppen Tunéziából indult.
„Tunézia megvédi zsidó lakosait-mondta pár éve a parlament alelnöke, a mérsékelt iszlamista párt egyik vezetője. „Az egykultúrájúság vezet a radikalizálódáshoz, ha több kultúra él együtt, akor megtanuljuk elfogadni egymást”.
Két helybéli nő a Joint segítségével kiharcolta, hogy immár a nők is érdemben tanulhatnak a szigeten, – egyelőre több helyszínen, közöttük egy fedett garázsban –, úgyhogy lassan betör a modernitás is a kis zsidó közösségbe, ha a képzés akkreditált lesz és el tudnak majd menni a fiatalok továbbtanulni a közösségből.
Sokan mennek el Izraelbe, de a születő gyermekek bőven pótolják őket és a helyükre állnak: a közösség nyit a világ felé, ugyanakkor őrzi hagyományait és növekszik. Valóban sziget az arab és a zsidó világban, sok gyerekkel, hatalmas zarándokbulikkal, kuszkusszal, hallal és sörrel, az arab hatásokat integráló, jellegzetesen ortodox zsidó kultúrával. A zsidó világ egyik rejtett ékkövé Afrika legnagyobb szigetén.
A wsj.com írásal alapján
Pészah 5786 / 2026: Hol kapható az ünnepi macesz? – Helyszínek és választék
Pészah 5786 / 2026 – Ünnepi széderesti menüválaszték
