Auschwitz, a „holokauszt neurózis” magja

---

pellej__nos_06_22.jpgA kór gyógyítását nem segítette elő az elfojtás, vagyis a témáról való hallgatás, de a „túlbeszélés” sem. A baj gyökere, hogy a „végső megoldásról”, melyet Magyarországon mindenekelőtt Auschwitz testesít meg, elképesztően keveset tudunk, ahogy ez például a Saul fia című Oscar-díjas film vetítései után rendezett vitákban sorozatosan kiderült.

Az azért közismert, hogy 1944 április vége és július közepe között mintegy 436 ezer magyar állampolgárságú zsidót deportáltak Auschwitzba. Közülük a becslések szerint mintegy húsz-huszonöt százalék ment át a szelekción, vagyis vették őket munkaképes fogolyként nyilvántartásba. Ennek a létszámnak legföljebb a tíz százaléka élte túl a holokausztot, a túlélés esélye a háború vége felé kissé növekedett. A holokauszt túlélői között viszonylag nagy számban voltak, és vannak még ma is magyarok.

Mégis, csak viszonylag kevés és kis terjedelmű visszaemlékezés foglalkozik azzal, amit a magyar zsidók Auschwitzban átéltek. A túlélők nem adnak átfogó leírást a munkatáborról, az Arbeitslager viszonyairól, inkább csak néhány epizódot, mindenekelőtt a szelekciót, illetve a förtelmes étkezést és a rettenetes elhelyezési viszonyokat idézik fel. A visszaemlékezések és utólag írt naplók töredékesen mutatják csak be a különböző kategóriába tartozó foglyok közötti viszonyokat, a kényszermunkát. Alig esik szó bennük a tábor szervezetéről, a „munkával való megsemmisítés” pokoli mechanizmusáról, arról, hogy a régebbi foglyok gátlástalanul terrorizálták, halálba hajszolták az újonnan érkezetteket.

Ha Auschwitz kerül szóba, mindenekelőtt a szelekcióra, a gázkamrákra és a krematóriumra asszociálunk, ugyanakkor keveset tudunk a nyilvántartásba vett, tetoválással ellátott foglyok „mindennapi életéről”. A Vernichtsungslager ritka túlélőinek visszaemlékezései is többnyire a borzalmas, sokkoló részleteket emelik ki. Főként a történelemben példátlan „nagyüzemi gyilkolás” foglalkoztatja a közönséget, amiről Nyiszli Mikós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című visszaemlékezésében lehet olvasni.

Mindeddig hiányzott egy olyan, szociográfikus jellegű memoár Auschwitzról, mely egy magyar identitású fogoly szemszögéből mutatja be a hírhedt kényszermunkatábor emberi viszonyait, szervezetét. Nicolas Roth (Roth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései című műve az első, mely mind részletgazdagságában, mind pedig szemléletében újszerű, s jóval többet nyújt az eddigi visszaemlékezéseknél. A mű eredetileg franciául íródott, Párizsban jelent meg 2011-ben, Avoir 16 ans a Auschwitz – memoire d’un Juif hongrois címmel, és nem keltett feltűnést. Ez nem meglepő, minthogy megértéséhez mélyen és alaposan ismerni kell a tizenkilencedik és huszadik századi magyar történelmet, ami nem várható el a francia olvasóktól.

Róth Miklós könyvében leírja megérkezését Auschwitzba, a szelekciót, a barakkokat, a rabok közötti hierarchiát, a cigánytábort, a Lodzból (Littmanstadt) deportált fiatal zsidók érkezését, munkáját a DAW (Német Felszerelésgyártó Művek Kft) auschwitzi üzemében, az augusztus huszadikai amerikai légitámadást. De nem elégszik meg a tények felsorolásával. Eddig nem ismert képet rajzol a tábor belső, emberi viszonyairól, különböző munkahelyeiről, kapcsolatairól, küzdelméről, hogy viszonylag elfogadható szinten táplálkozzon és ruházkodjon. Könyvében emberi sorsokat, jellemző helyzeteket mutat be. Hiteles portrét rajzol arról a három, nála alig valamivel idősebb fiúról, akikkel együtt dolgozott és lakott, akikkel életre-halálra szóló szövetséget kötött. Helyszíneket, emberi viszonyokat, sorsokat jelenít meg, hihetetlen emlékezőtehetsége, melyet kutatómunkával frissített fel, úgy rekonstruálja a holokauszt világát, ahogy előtte senki.

Az 1928-ban született Róth Miklós azért volt olyan kiváló megfigyelő, mert a családja művelt és tájékozott, ő maga pedig eredendően kíváncsi volt, nyitott a világra. Ez tette lehetővé, hogy viszonylag hamar kiismerje magát a láger addig elképzelhetetlen viszonyai között. Kiváló alkalmazkodó képességéhez és fizikai adottságaihoz társult az erős vágy, hogy viszont akarta látni a testvéreit. – Auschwitzba érkezésük után, a szelekció során tisztes szabómester apját, anyját és fogyatékos nővérét nyomban a gázkamrába küldték. Tisztában volt vele, hogy a deportálását követően, de már azt megelőzően is, példátlan események részese, melyeket meg kell örökítenie. Ezért készített jegyzeteket már közvetlenül a felszabadulás előtt, kálváriájának utolsó állomásán, Dachauban, amikor először alkalma nyílt rá. Évtizedeken át őrizgette feljegyzéseit, gyűjtögette az információkat Auschwitzról, volt fogolytársairól és a debreceni zsidókról, és csak a nyolcvanas években kezdett hozzá könyve megírásához.

Ha a magyar oktatási rendszerben végre méltó helyet kap a holokauszt oktatása, azt mind irodalomból, azt mind pedig a történelemből egy-egy alapszövegre kell építeni. Irodalomból Kertész Imre Sorstalanság című regényét kell elemezni, ahogy ez már egyes középiskolákban el is kezdődött. Történelemből viszont egy volt deportált visszaemlékezése keltheti fel a fiatalok érdeklődését. Utóbbi „műfajban”, ehhez kétség sem fér, a Róth Miklós könyve messze a legjobb és a legfontosabb.

Pelle János

Róth Miklós, Tizenhat évesen Auschwitzban, Debreceni Zsidó Hitközség-Merkava Kiadó, 2015, fordította Pelle János

---