André Kertész, a pillanat felfedezője

---

andre_kertesz.jpg
André Kertész / Fotó: Steven Huszar

Középosztályos kereskedőcsalád harmadik gyerekeként születik, három fiúgyerek közül ő a középső. Édesapját kamaszként veszíti el, nagybátyja veszi szárnyai alá a családot, leköltöznek Szigetbecsre Pestről, és a magyar vidék látképe, amely a következő években körülveszi, erősen alakítja képi szemléletmódját.

Családja elvárásainak belátóan engedelmeskedve tőzsdeügynöknek tanul, közben pedig önmagát tanítgatja az épp születőben lévő új művészetre, a fényképezésre.

Visszaemlékezései szerint ez foglalkoztatta elsősorban a fronton is, az első világháborús csatatereken: az iparszerű tömeggyilkosság hétköznapjai, egy-egy ellesett gesztus és momentum, amelyek ezeket a „nem odaillő” és nem fontos dolgokat mutatják meg: kamerája már a „történelem réseit” pásztázta, sokak szerint itt lett igazán fényképésszé.

1915-ben komolyan megsebesül, hosszú ápolásra szorul, közben dolgozik, illetve egyelőre még csak szenvedélyes hobbiját gyakorolja, leghíresebb képe ekkoriból a „víz alatti úszóé”, a közegváltás okozta elmozdulások, torzulások megmutatása.

A háború és az azt követő, súlyos viszontagságok ellenére marad Magyarországon, nappal tőzsdeügynök, éjjel fotóművész éveken keresztül, már a háború óta jelennek meg képei az újságokban.

Aztán, 1925-ben, már túl a harmincon végre elcsábítja Párizs, része lesz az avantgárd forgatagnak, nevét pedig Andorról – „Bandiról” – Andréra változtatja. Megtalálja az épp az idén 100 éves dadaizmus, lelkesedik a kubista képzőművészetért, fotózza – hogy csak a zsidó nagyságoknál maradjunk – Marc Chagall festőt, a dadaizmust atyját, Tristan Tzarát és Szergej Eisenstein filmrendezőt is – folyamatosan dolgozik a lapoknak – a fotóriporteri, fotós újságírói munka egyik úttörője – és mellette „alkothat” is. Némi magánéleti turbulenciákat követően pesti szerelme, Salamon Erzsébet utánajön, összeházasodnak és halálukig együtt is maradnak.

Ő az első fotóművész, akinek önálló kiállítása nyílik egy avantgarde galériában: a város utcáinak és lakóinak rajzát, mozgását figyeli a fény és árnyék játékai során.

Párizst azonban – aki számolt idáig is, az tudhatja – el kell hagyniuk, 11 év után, még nagyon időben, 1936-ban kelnek át az Atlanti Óceán túloldalára. Európában minden elönt a politika és a háború előérzete. „A világ apró rebbenései” – re csak úgy, üzenet nélkül, ideológia nélkül újfent nem mutatkozik igény és Hitler árnyéka is egyre terebélyesedik.

A háború végéig kimondottan nyomasztó személyes és művészi körülmények között kénytelen élni, de még utána is eltelik majd két évtized, amíg észreveszik új hazájában is a harmadszorra is új életet kezdő Kertészt, amíg az amerikai fotóművészet visszapillant az óvilágba, hogy megtudhassa, honnan jött: a ’70-es, ’80-as években már világsztár Budapesttől Tokióig. Kivárta, többször is, a sikert. Tőzsdeügynökként Pesten, aztán Amerikában. Volt rá ideje, hála Istennek: 90 évesen halt meg 1984-ben. Tegnap lett volna 122 éves.

Pályája együtt alakult azzal a művészeti ággal, amelynek úttörője volt: ő volt azok egyike, akik létrehozták és definiálták a fénykép művészetét. Az ő története a fotózás története is.

---