Amint parancsolta az Örökkévaló Mózesnek, úgy számlálta meg őket Szináj pusztájában

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 21:43 óra után.

A Tórából ezen a héten az „Bámidbár” (Mózes 4. 1:1-4:20.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Hetiszakaszunk első tárgyalt témája a népszámlálás. Ennek kapcsán Rábénu Jákob ben Áser idézi a korai mestereket: „Pikdu ufiszchu, mnu veicru”, ami nagyjából annyit tesz: olvassátok Cáv hetiszakaszát Peszáh előtt, és Bámidbár párásáját Sávuot előtt. E mondat is jelzi: a szombaton felolvasandó szidra valamilyen módon már a jövő heti ünnep fogadását készíti elő.

A múlt században élt bölcs a következőket mondta a tórai szakasz, illetve Sávuot kapcsolatáról: Izrael fiai az egyiptomi megváltást érdemeik alapján kapták. A midrás (Vájikrá Rábbá) négy okot említ: „nem változtatták meg nevüket, nyelvüket, nem beszéltek láson hárá-t, nem követtek el erkölcstelenségeket”.

Ezek hatása érvényesült a kivonuláskor, Izrael népét a békesség jellemezte, őseink példátlan módon egységesek voltak. A Tóra adásának idején más volt a helyzet. A Szinájig vezető úton több esetben zúgolódásukkal bosszantották vezetőjüket és Istent. Az égi királyság igáját sem örömmel vették magukra, csak a Teremtő finom ösztökélésére (Isten a nép felett tartotta a felemelt hegyet). Ezért a Tórát már nem saját, hanem őseik múlhatatlan érdemei alapján vehették át. A Tóra átadása nem fejeződött be, minden nemzedék, minden egyén továbbra is kapja a Tant, nem elsősorban önnön kiválósága okán, hanem nagyjaink áldásos tevékenységének köszönhetően.

Ez a magyarázata annak, hogy a Sávuot előtti szombaton a népszámlálásról olvasva mi is megemlékezünk dicső felmenőinkről”.

Vájikrá könyvénél lényegesen olvasmányosabb, történetekben, elbeszélésekben gazdagabb a szombaton megkezdésre kerülő Szefer Bámidbár, bár az első szidra alapján ez nehezen lenne igazolható. Az első nagyobb témája a népszámlálás: „Húsz évestől fogva fölfelé, mindazt, aki hadba vonul Izraelben, számláljátok meg őket”(1:3).

Népszámlálást Dávid király is tartott (2Sámuel 24), és komoly tragédiához vezetett, 70 ezer ember halt meg a büntetés gyanánt kitört pestisjárványban. Közösségeinkben megszilárdult a népszámlálásra vonatkozó tilalom, ha mégis szükség van rá, például arra a kérdésre keresnek választ a zsinagógában, hogy megvan–e a minján, akkor sem számolnak, hanem a tíz szóból álló zsoltárvers (28:9) hosiá et ámehá uváreh et náhálátehá urém venászém ád háolám – segítsd meg népedet és áldd meg örökségedet, emeld fel és tartsd meg őket örökké) által ellenőrzik a létszámot.

Napra pontosan 3328 éve, 2448. Sziván elsején (i.e.1312, több matek nincs) történt: „A harmadik hónapban, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptom országából, e napon jutottak el Szináj pusztájába” (2Mózes 19:1), és letáboroztak a Szináj-hegy lábánál.

A Tóra nálam sokkal pontosabban fogalmaz, mert egyes számban, a „letáborozott” igealakot használja, melynek kapcsán Rási, a Midrást idézve meg is jegyzi, hogy „egy emberként, egy szívvel” sorakoztak fel Izrael fiai. Ez őseink idején sem volt mindennapos jelenség, és emlékeztet arra, hogy bár a Tóraadás – hála a Teremtőnek – az emberi akarattól független, de az isteni parancsok átvétele és továbbadása csak akkor lehet hatékony, ha Izrael táborában – a nézetkülönbségek megőrzésével – egység (áhdut) uralkodik. Úgy legyen, akár már napjainkban!

„Szólt az Örökkévaló Mózeshez Szináj pusztájában, a gyülekezés sátrában” (1:1). Mestereink szerint három kulcsa van a tóratanulás sikerességének. Elengedhetetlen a kemény munka, a tanulás okán érzett öröm és a szerénység, aminek az a felismerés az alapja, miszerint eredményességünk nem (csak) saját erőfeszítésünkön múlik, hanem Isten kegyén, aki a Tórát adja nekünk.

A Talmud szerint vita volt, hogy milyen áldást kell mondani tanulás előtt: Ráv Jehudá mondta Smuel nevében: aki megszentelt minket parancsolataival és megparancsolta, hogy a Tóra szavaival foglalkozzunk.

De Rabbi Johanán így fejezte be: édesítsd meg nekünk Örökkévaló Istenünk Tórád szavait ajkunkon, és néped, Izrael háza ajkain, és legyünk mi és utódaink és néped, Izrael háza utódai valamennyien Neved ismerői, és Tóráddal foglalkozók, áldott vagy Örökkévaló, aki Tórára tanítod Izrael népét.

Ráv Hámnuná azt mondta: „aki kiválasztott minket minden nép közül, és nekünk adta Tóráját. Áldott vagy Örökkévaló, aki Tórát adsz”. Az első áldás a kemény munkára, a második az örömre, a harmadik pedig arra vonatkozik, hogy a Tórát Isten adja nekünk, nem véletlen, hogy a háláhá végül az lett, hogy mindhármat mondjuk el, hiszen – optimális esetben – tökéletesen kiegészítik egymást.

„És ezek Áron és Mózes nemzetségei… és ezek Áron fiainak nevei, az elsőszülött Nádáv és Ávihu, valamint Elázár és Itamár” (3.1-2).

Nem esik szó e helyen Mózes leszármazottjairól. Vajon miért nem lettek apjukhoz hasonlóan Izrael vezetői? Miért csak Áron gyermekei követték apjukat?

Azért, mert Gersom és Eliezer nem voltak ott az egyiptomi kivonulásnál, és nem keltek át a tengeren Izrael népének többi tagjával együtt, hanem Jitrónál tartózkodtak Midján földjén a kérdéses időben, azaz a leginkább meghatározó pillanatokban távol maradtak Izrael táborától. Mózes fiainak az esetében is kiderül, hogy a származásnak nincs valódi jelentősége, kizárólag a közösségben való jelenlét és a tettek számítanak, legalábbis Isten előtt.

Darvas István rabbi / OR-ZSE