11.14. 15:51, kimenete: 11.15. 16:57 
Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 15 óra 51 perckor köszönt be, a királynő holnap este 16 óra 57 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. Ezen a héten a HÁJÉ SZÁRÁ hetiszakaszt olvassuk a Tórából. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!
„…és eljött Ábrahám, hogy meggyászolja Sárát és megsirassa.”
(1 Mózes 23:2)
Ebből az egyetlen félmondatból is sejthető: Sára meggyászolása, megsiratása, eltemetése, a temetkezési helyének a megkeresése, a gondos kiválasztása, a bonyolult játszmák közepette végrehajtott megvásárlása, szóval az a sok-sok erőfeszítés, amit a megözvegyült Ábrahám a halott felesége végtisztességéért megtett, sokkal inkább szólt Ábrahámról, mint Sáráról.
Hiszen nemcsak az vezérelhette Ábrahámot, hogy szeretett feleségét, egyetlen közös gyermekük, a csodás körülmények között fogant Izsák édesanyját méltón eltemesse – hanem az is, hogy a saját háborgó lelkiismeretét és súlyos bűntudatát enyhítse. Hogy miért lehetett bűntudata?
Ennek megértéséhez vissza kell emlékeznünk a megelőző két hetiszakaszra. Ezekből az derül ki számunkra, hogy Ábrahám és Sára szinte mindent meg tudtak beszélni egymással, a beszélgetéseikből és a közösen hozott döntéseikből pedig egy olyan házaspár képe rajzolódik ki, akik bizalommal vannak egymás iránt, és akik kitartanak egymás mellett jóban és rosszban.
Egy esetben azonban egy szó szerint életbe vágóan fontos dolgot Ábrahám elhallgatott Sára elől: hogy az Örökkévaló parancsára kész feláldozni a nevetős szemű Sára fiát, Izsákot, a csodásan fogant gyermeket, Sára szeme fényét, öregkorának boldogságát. Úgy indult a hegyre a fiúval, hogy Sárának esélyt sem adott a búcsúra.
Elképzelni sem tudjuk, hogy miután mindenre, azaz szó szerint mindenre fény derült, akkor Ábrahám milyen fájdalmat okozott ezzel a feleségének. Egyes bölcsek úgy vélik, hogy ezt a traumát az asszony soha nem heverte ki – ezt nem tudhatjuk. De ha szülőként beleképzeljük magunkat a helyébe, akkor átérezhetjük a szenvedését.
Minden bizonnyal tanúja volt ennek a szenvedésnek Ábrahám is, és bizonyára mardosta a lelkiismerete. Elvégre ha a HÁJÉ SZÁRÁ hetiszakaszt megelőző két szakaszon végigtekintünk, akkor egy olyan asszonyt látunk Sárában, aki a férjének nemcsak a társa volt, de a szövetségese is. Mennyi mindent köszönhetett Ábrahám Sárának! S mennyire nem érdemelte meg Sára azt a rideg bánásmódot, ahogyan Ábrahám a tervezett feláldozást intézte.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a temetést oly lelkiismeretesen és gondosan megtervező Ábrahámról azt feltételezzük: utólag igyekezett jóvátenni, amit Sára ellen elkövetett. Csak hát mindannyian tudjuk: ez lehetetlen. Sára meghalt, neki már nem jelentett vigaszt, hogy az Ábrahám által megvásárolt földön helyezik nyugalomra – mégpedig azon a szent földön, amelyet maga az Örökkévaló oly sokszor megígért Ábrahámnak és gyermekeinek.
Így hát vajon nem arról szól-e ez a történet, nem arra figyelmeztet-e minket, hogy még az életben adjuk meg társunknak azt, amit megérdemel?
Igen, lehet ennek a hetiszakasznak ilyen olvasata is: adjuk meg életünk társának, gyermekünk anyjának a tiszteletet, az őszinteséget és a bizalmat, méghozzá minden körülmények között. Ha ezt elmulasztjuk, akkor utólag a legdíszesebb síremlékkel sem tudjuk jóvátenni.
Egy temetés soha nem csak a halottról szól, hanem a gyászolókról is; egy temetés soha nem csak az elhunytra emlékezteti a gyászolókat, hanem arra is, hogy milyen kapcsolatban voltak vele, s milyen hibákat, sőt bűnöket követtek el ellene.
Úgy kell, vagy legalábbis úgy kellene élni, hogy amikor ott állunk annál a bizonyos sírnál, amely drága halottunkat rejti, akkor ne gyötörjön minket bűntudat a ki nem mondott szavakért, a meg nem tett gesztusokért és az elmulasztott jócselekedetekért. Mondjuk ki azokat a szavakat, tegyük meg azokat a gesztusokat és ne mulasszuk el a jócselekedeteket. Minden együtt töltött pillanat számít – hiszen minden együtt töltött pillanat esélyt kínál arra, hogy jobb emberek legyünk.
Jó szombatot!
