Napi Talmud - Szánhedrin 47: Gyógyító föld

A My Jewish Learning napi Talmud-magyarázatait az alábbiakban folytatjuk. Most egy talmudi beszélgetést nézünk meg, amely eredetileg ugyan egy kivégzett ember eltemetéséről szól, ám fokozatosan átmegy egy általánosabb, a temetésről szóló beszélgetésbe. Ennek kapcsán megismerünk egy népszokást is:

Az emberek földet vittek el Ráv sírjáról egynapos láz gyógyítására. Többen odamentek, és beszámoltak erről a gyakorlatról Smuélnek.

Nem ez az első alkalom, hogy a Gemara láz elleni gyógymódot említ (lásd Sábát 66b és Gittin 67b). Ez az eset azonban problémásnak tűnik, mivel tilos hasznot húzni egy holttestből, és ebből következően abból a sírból is, amelyben el van temetve. Talán ezért, vagy esetleg azért, mert attól tartanak, hogy Ráv végső nyughelyét meggyalázzák azok, akik gyógyulást keresnek betegségükre, néhányan kifejezik aggodalmukat Smuélnek, aki így válaszol:

„Helyesen járnak el, mert a sír földje természetes talaj, és a természetes talaj semmilyen körülmények között sem válik tilalmassá (haszonszerzés szempontjából).”

Általánosságban a holttestből való haszonszerzés tilalma kiterjed azokra a tárgyakra is, amelyek érintkeznek a holttesttel, például a halotti lepelre. Smuél azonban megjegyzi, hogy a sír földje más elbírálás alá esik, mivel a „természetes talaj” részét képezi, így nem kizárólagosan a holttest „tartománya”, ezért haszon céljára is felhasználható.

Figyeljük meg, hogy Smuél nem mond véleményt magáról a szokásról. Hallgat arról, hogy szerinte mennyire hatásos ez a gyakorlat, és nem kommentálja azt sem, mennyire helyénvaló földet vinni egy nagy rabbi sírjáról. Válasza mindössze jogi természetű: válaszában mindössze annyi van, hogy a gyakorlat a törvény szerint nem tilos.

A rabbinikus korban sok temetkezési hely – különösen a neves rabbiké – barlangokban volt. Innen földet lehetett elvenni a falról vagy a talajról anélkül, hogy magát a temetkezési helyet megbolygatták volna. Ahogy a temetkezési szokások idővel változtak, és a halottakat egyre inkább a földbe temették, egyes halachikus kommentátorok kitartottak Smuél álláspontja mellett, miszerint megengedett földet elvinni egy sírhely környékéről és más célra felhasználni. A Sulhán Áruh, Joszéf Káró tekintélyes zsidó jogi kódexe Smuél véleménye mellé áll. Mose Iserlesz azonban egy másik megközelítésnek ad hangot:

„Vannak, akik azt mondják, hogy az a föld, amelyet a sírból kiemeltek, majd visszahelyeztek az elhunytra, laza tárgynak minősül, és tilos belőle hasznot húzni.”

Más szóval: a törvény különbséget tesz a sírt körülvevő, érintetlen föld és aközött a föld között, amelyet kiástak, hogy a koporsót a földbe lehessen helyezni. Az előbbit el lehet vinni és más célra – például láz gyógyítására – használni, az utóbbit viszont nem.

A két vélemény közötti különbség azon alapul, hogy a sírra visszahordott föld mennyire válik fogékonnyá a tisztátalanságra. Általánosságban a holttestből eredő tisztátalanság függőlegesen terjed, tehát közvetlenül a sír feletti földet érinti. Mégsem egyértelmű, hogy a tisztasági–tisztátalansági kérdések foglalkoztatták-e az eredeti panaszkodókat. A rituális tisztaság a Szentélybe való belépés szempontjából volt kulcsfontosságú, ám a rabbinikus korban már nem állt fenn a Szentély. Nem tűnik túlzásnak azt a következtetést levonni, hogy azok, akiket zavart a Rav sírjából származó föld gyógyászati célú felhasználása, inkább attól tartottak, hogy ez a népszokás tiszteletlenséget tanúsít Rav iránt és végső nyughelyének szentsége iránt.

A My Jewish Learning írása alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla