Szerdócz Ervin: Az ősök alázattal néztek a halál elébe, avagy a csodarabbi halála

– Amikor Jákob Egyiptomba érkezett, táplálékra volt szüksége, hogy élhessen. De most, érezve halálának idejét, már az örök szellemi életre gondolt, ezért szerepel az Izrael név a mondatban. Az ősök megérezték a halál közeledtét. A Midrás elmondja, hogy megadással, alázattal néztek a halál elébe – írja következő hetiszakaszunk, a Vájehi kapcsán az újpesti főrabbi.

„És közeledett az idő, midőn Izraelnek meg kellett halnia...”
(I.M. 47/29.)

Jákob ősapa érezte, hogy földi életének végső határára érkezett. Érdekes, hogy a mondatban Izrael név szerepel, amit utólag kapott, miután „tusakodott vele egy ember hajnalhasadtáig” (I.M.32/25.) 

Bachja ben Josef ibn Pekuda (1050-1100) neves zsidó kommentátor és moralista magyarázata szerint a Jákob név az anyagi dolgokra vonatkozik, az Izrael név viszont a lelki, mennyei, szellemi javakra. Amikor Jákob Egyiptomba érkezett, táplálékra volt szüksége, hogy élhessen. De most, érezve halálának idejét, már az örök szellemi életre gondolt, ezért szerepel az Izrael név a mondatban. Az ősök megérezték a halál közeledtét. A Midrás elmondja, hogy megadással, alázattal néztek a halál elébe, talán a Kohelet (Prédikátor könyve) szavaira gondoltak: „Az ember nem ura a léleknek, nem börtönözheti azt be, és nem tartóztathatja fel a halála napját.”

Jákob ősapa élete és halála is csodálatos volt. Szellemi örökösének tartotta magát a máramarosszigeti Jehuda Jekutiel Teitelbaum, aki szintén küzdött Istennel és emberekkel és győzött. Róla szól a következő legenda!

A csodarabbi halála

   Máramarossziget a legendák édes-keserű földje. Égbenyúló hegyek, havas csúcsok, végtelen, ködös erdőrengetegek, zúgó patakok, hömpölygő, áradó folyók… És árvíz majd' minden tavasszal… Félelmetes hely!

   Kolera tizedelt zsidót és nem zsidót. Nem volt gyógyszer a vészre. Csak a csodában bízhattak az emberek.

   A szigeti zsidók pedig mindig hittek a csodákban, és hittek a csodára képes rabbikban. Mose Teitelbaum, a sátoraljaújhelyi rabbi messze földön híres volt arról, hogy járványok alatt egyetlen zsidó sem halt meg a környezetében. 1836-ban Szigetre küldte csodát tenni egyetlen fiát, Luzern Niszent. 

A negyvenes évei végén járó, zárkózott kabbalista tudós nem értett az emberek nyelvén, csak az ima nyelvét ismerte. Bemutatkozó beszédében már elrontott mindent.

   – A rabbinak az a hivatása ‒ mondta rabbi Niszen ‒, hogy tanácsot és vigasztalást nyújtson annak, aki hozzá fordul. De én csodatevő nem vagyok! Tőlem ne várjatok csodát!

   Így a szigetiek nem fogadták el az új rabbit. Türelmetlenek voltak: nekik csoda kellett, nem tanács. Az évek alatt, amíg rabbi Niszen Szigeten élt, nem bukkant fel kolera. Alkalma sem volt bizonyítani, hogy ő is csodákra képes.

Mindent elkövetett, hogy a máramarosi zsidókat kihozza az árnyékból a fénybe. Válaszul megkeserítették életét. Felesége visszaköltözött szüleihez, mert nem bírta elviselni az emberek magatartását, s azt sem, hogy a szó szoros értelmében nélkülözniük kellett. A falusi zsidók támogatták ugyan, de a városiak nagyobb része előbb közömbös volt, majd kimondottan ellenségesen bánt vele. 

   Ima alatt levágták a ciceszt a táleszáról, szombati beszéde alatt kifütyülték, betörték házának ablakát. Rabbi Niszennek elege lett Szigetből. Egyre többen az elhalt rabbi vejét, Joszéf Sternt akarták helyette főrabbinak. Reb Luzern végül feladta a harcot. Örökre búcsút mondott Máramarosnak, ahol életének öt esztendeje csupa kín és keserűség volt. Összepakolta kevéske holmiját, és elutazott Drohobicsba, ahol sógorának, reb Lájbisnak voltak hívei, és az ő kérésére megtették beszemedres rabbinak. Valóra vált életének nagy vágya! Távol a világ zajától és az anyagi problémáktól, hátralevő napjait a kabbalának szentelte.

Fia, Jehuda Jekutiel – civil nevén Zálmen Lejb – ezalatt rótta az országutakat, tanult és kereste helyét a világban. Végül a Sziget közeli falu, Brébfürdő rabbija lett. 

   1855-ben meghalt Joszéf Stern és  Sziget főrabbi nélkül maradt. Jehuda Jekutiel elment a temetésre, ahol megismerkedett a Káháne családdal. A család megkedvelte csendes, barátságos természetét. 1858-ban elköltözött az élők sorából Smil Zánvel Káháne, a máramarosi nábob. 

   A Káháne család mindig haragban volt valakivel, így a szigeti „kis” rabbikkal is állt a brajgesz. Senki nem volt kéznél, aki Smil Zánvel Káháne temetésén gyászbeszédet mondhatott volna. A legközelebbi „alkalmas” rabbi három-négy nap járásnyira lakott. Annyi ideig nem tarthatták a halottat. Borsot is akartak törni a szigeti Teitelbaum-ellenzők orra alá, akik miatt Luzern Niszennek el kellett menekülnie a városból. A Káháne család szekeret küldött Brébfürdőre és Zálmen Lejb rabbi még aznap Szigeten termett. A nyitott sír fölött olyan szép gyászbeszédet mondott, hogy egy csapásra megnyerte a szigetiek tetszését.

Néhány nappal később összehívták a választmányi gyűlést, és Zálmen Lejb – Jehuda Jekutiel Teitelbaum néven – egyhangú szavazással Máramarossziget főrabbija lett.

   Nagy árvíz pusztított 1859-ben, utána pedig óriási kolerajárvány tört ki, amely kétezer-háromszázhatvanegy áldozatot követelt. Hogy az áldozatok között egyetlen zsidó sem volt, annak tudták be, hogy Zálmen Lejb örökölte nagyapja csodatevő képességét. Évről évre követték egymást a járványok. 1866-ban valóságos felzúdulást keltett a városban, hogy a járvány ezúttal sem érintette a zsidókat. Zálmen Lejb csodarabbi híre egyre nőtt. A zsidók nyugalomban éltek. Biztonságban voltak, abban a tudatban, hogy a rabbi imája megvédi őket.

   1883 nyugodt évnek indult. Mose Árje Freund, a szigeti hitközségi elnök egy szép májusi estén idegesen kopogott Zálmen Lejb rabbi ajtaján. A rabbi bekísérte dolgozószobájába, leültette és megkérdezte:

   ‒ Mi van, reb Mose Árje?

   ‒ Baj van, rebbe! ‒ hebegte a vendég. ‒ Kolera van a környéken.

   ‒ Ugyan, ugyan ‒ nyugtatta az idős rabbi ‒, nincs ok aggodalomra. Tudod, barátom: „Isten az, ki felövez engem erővel, és teszi tökéletessé utamat”. (XVIII. Zsolt. 33)

   ‒ Tudom, rebbe! Nagyon jól tudom! ‒ csuklott el Móse Árje hangja. ‒ De ezúttal baj van! Nagyon nagy baj! Jápafalván az egész Frajmovics családot elvitte a kolera!

   A rabbi megborzongott. Sápadt arccal és remegő kézzel adta ki az utasítást:

   – Fogass be és azonnal megyünk Jápafalva felé az Akasztófadombon túli erdőbe!

   Mose Árje befogatott és a lovas szekéren kihajtottak a rabbi utasítása szerint. Ott, az Akasztófadombon túl, a Kőhát alatt Zálmen Lejb rabbi keresztbe állíttatta a szekeret a sűrű erdőn át vezető úton. Meghagyta, hogy ha látnak jönni Kőhát felől egy hintót, benne egy magas, fényes arcú, lángoló tekintetű, vörös szakállú öreggel, még fenyegetés árán se engedjék tovább Sziget felé.

   Alighogy befejezte, fekete hintó közeledett, benne a félelmetes, vörös szakállú ember. Előbb csak kérlelte, hogy továbbmehessen. Majd fényes kardjával fenyegetőzött, de nem álltak félre útjából. Végül az öreg kiszállt hintójából, odament a rabbihoz, és a kezében levő füzetben mutatott valamit. A rabbi beletekintett a füzetbe, súgott valamit az öreg fülébe, majd intett kísérőinek, hogy indulhatnak vissza Szigetre.

   ‒ Áruld el, kérlek, mi állt a füzetben? ‒ faggatta otthon reb Mose Árje Zálmen Lejb rabbit.

   A rabbi mélyen a szemébe nézett, nagyot sóhajtott, és szomorúan felelt:

  ‒ Zsidóknak nevei voltak beleírva, akikre vészhalál vár. Tudod, reb Mose Árje, azt olvastam abban a füzetben, hogy sok zsidót elvisz a kolera! De látom, hogy imáim előtt bezáródtak az ég kapui! Nem maradt más választásom, felajánlottam saját életemet, hogy megmentsem az ő életüket!

Azon az éjjelen meghalt Jehuda Jekutiel Teitelbaum, Sziget főrabbija. Legyen emlékén áldás!