„Megnyitom fájdalomtól telített szívemet" – Fleischmann Izrael könyvéről

Nem mindennapi olvasmányélményt kínál Fleischmann Izrael (1920-2008) Egy fény a szorongatásban című memoárkötete. Hiszen a könyv egyrészt ártatlanul elszenvedett, embertelen egyéni kínok és családi tragédiák szívszorongató lenyomata a vészkorszakból – ugyanakkor egy mélyen vallásos zsidó embernek az Örökkévaló szeretetébe és bizalmába vetett, múlhatatlan hitének örök példaként elénk állított, megrendítő dokumentuma.

Nem akartam hinni a szememnek, amikor e könyv olvasása során olyan mondatok kerültek elém, amelyek teljes ellentétben álltak azzal, amiről a korábbi oldalakon Fleischmann Izrael (születési polgári nevén: Imre) beszámolt. Olyan kínzásokról és megpróbáltatásokról ír, amelyeket lehetetlenség nem elszorult szívvel olvasni – ám a szerző végül mindig és makacsul arról biztosítja az olvasót, hogy az Örökkévalóba (a Jóteremtőbe, ahogyan ő maga sok helyütt nevezi) vetett hite töretlen. Fleischmann Izrael még arról is képes pozitív kontextusban írni, hogy a kárpátaljai munkatáborban (ahová munkaszolgálatosként vezényelték) a Jóteremtő kegyelméből esett óriási mennyiségű hó – így ugyanis a „muszosokat" a kőtörésnél sokkal elviselhetőbb hólapátolási feladattal bízták meg.

Az olvasó gyakran küzd a könnyeivel e memoárkötetet olvasván, s nem vigasztalja az embert a tudat, hogy a szerző maga is éppen így volt ezzel, igaz, ő a kötet megírása közben. Ugyanis rögtön a bevezetőben megtudjuk tőle, hogy habár most „megnyitom fájdalomtól telített szívemet", szándékosan nem ír meg minden rettenetet, amit meg kellett tapasztalnia. 

Képzeljük el, mit hallgatott el, ha azt viszont megírta: egy részeg SS-katona revolverrel többször is fejbe akarta lőni, a fegyver azonban minden alkalommal csődöt mondott... Képzeljük el a huszas évei elején járó fiatalembert a fejéhez tartott revolverrel, amint a biztos halál tudatában imádkozik az Örökkévalóhoz – majd képzeljük el a részeg német elképedését a csoda láttán... 

Ám ez a kis történet csak egy apró „pozitív" mozzanat, a kötet egésze ugyanis megrendítően fájdalmas. S nemcsak azért, mert ártatlanul meghurcolt, mélyen vallásos, derék emberek szenvedéseiről és haláláról olvasunk, hanem azért is, mert Fleischmann Izrael egy olyan – mára örökre elveszett, pontosabban elpusztított – valaha virágzó magyar zsidó közösségről ír, amely által gazdagodott a magyar zsidóság és amely által gazdagabb, élénkebb, sokszínűbb volt maga a magyar kultúra, a magyar társadalom is. 

Csodálatos lehetett az a ma már nem létező magyar ortodox zsidó közeg, amelyben a Szikszón gyerekeskedő, majd Miskolcon tanuló Fleischmann Izrael felnőtt. Az a világ tele volt jóravaló, igyekvő, okos fiatalemberekkel, akik – mint ebből a fantasztikusan részletes kötetből megtudjuk – képesek voltak heteken át napi pár óra alvással beérni annak érdekében, hogy tanuljanak, s ezáltal gyarapodjanak a zsidó tudományokban... Az a világ tele volt jesivákkal, szent életű magyar zsidó cádikokkal, bölcs rabbikkal, tanárokkal, akik mintaképül szolgáltak egész generációk számára! Az a világ tele volt szeretettel, bölcsességgel és olyan mély vallásosággal, amely a légynek sem akart ártani... S mégis elpusztították. De mit is mond a pusztító gonoszról maga Fleischmann Izrael, aki szemtől-szemben állott vele? 

Ő bizony ebben is meglátja a pozitívumot: miután egy antiszemita orvul hátba akarja szúrni őt, s a haláltól az idejében közbelépő Vera húga menti meg, a fiatalember arra a következtetésre jut, hogy  zsidóság kiírtására szövetkezett gonosz erők – idézem – „bennünket sohasem bűneinkért gyűlölnek, hanem erényeinkért". 

A kötetből teljes és átfogó képet kapunk Észak-kelet-Magyarország és az egykori Felvidék ortodox és chaszid világáról, továbbá arról, hogy az 1940-es években milyen kacskaringósan vezetett az útja egy munkaszolgálatosnak. Nem kevés visszaemlékezést olvastam már, de ez a memoár mindegyiken túltesz, hiszen szinte az egész akkori Magyarországot bejárjuk Uzsoktól Szombathelyig, Miskolctól Kőszegen és Pesten át Kassáig, mindenütt szinte a saját bőrünkön érezve a korabeli magyar társadalom zsidók iránti megvetését. 

Fleischmann Izrael nem tud úgy végigmenni a miskolci főutcán, hogy ne lökdössék és ne rugdalják, mindenütt, de tényleg mindenütt árad feléje a gyűlölet – egy kezemen meg tudom számolni azokat a nem zsidókat a kötetből, akik Fleischmann Izraelnek segítséget nyújtottak. 

Különösen fontos ezt leszögezni napjainkban, mikor egyre-másra emléktáblákat állítanak a vészkorszakban zsidókat mentő igazaknak – nem vonom kétségbe, hogy az igazak megérdemelten kaptak emléktáblát, de lassan mintha kezdenénk átesni a ló másik oldalára: olyan sok zsidómentő tűnt föl az elmúlt években, hogy az embernek az a benyomása támad, mintha a magyar társadalom egy emberként mentette volna az üldözötteket.

Holott erről szó sincs, erre Fleischmann Izrael könyve bizonyító erejű kordokumentum. Amikor hazalátogat Szikszóra, az egykor zsidók által lakott házakban magyarok tanyáznak, s külön raktárakban tárolják a kirabolt zsidó házakból származó ingóságokat, mintegy szabad prédaként. 

A könyv legmegrendítőbb jelenetei közé azok tartoznak, amelyek a családtagok szenvedéseivel kapcsolatosak. Fleischmann Izraelt egy alkalommal előállítják a csendőrök, s nem mást pillant meg a csendőrörsön, mint a saját összevert, vérző apját... Az apa a zokogásáról felismeri a fiát, s odaszól neki jiddisül: ne veszítsd el a hitedet! Micsoda jelenet ez... Hasonlóképpen a sírás környékezi az embert, amikor a fiú és az anya találkozásáról olvas a kassai téglagyárban, ahová a szerencsétlen áldozatokat a hatóságok zárták... 

Ha már a jiddist említettem: a szöveg egyik legnagyobb erénye, hogy Fleischmann Izrael megőrizte számunkra azt a hétköznapi jiddis nyelvhasználatatot, amely a korabeli ortodox-chaszid világot jellemezte. 

A jiddis nyelv kutatóinak kimeríthetetlen kincsesbánya ez a kötet, hiszen szinte minden egyes lapon találkozunk egy-egy jiddis szóval, kifejezéssel, amely olyan erőteljesen jeleníti meg a korabeli zsidó világot, hogy az forrásértékkel bír.

Nem hagyhatom említés nélkül a kötet szerkesztőjének, Villányi Benjáminnak a fantasztikusan alapos munkáját, hiszen nemcsak megszerkesztette ezt a kéziratot, de kiváló jegyzetapparátussal is ellátta: megadta a jiddis szavak magyar megfelelőjét, rövid biográfiát írt a kötetben szereplő, ismertebb rabbikról, s magyarázattal látta el az említett zsidó ünnepeket, szokásokat is a könnyebb és érthetőbb olvasás kedvéért. Nagyszerű szerkesztői munka volt ez, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.

Javaslom, hogy – bármennyire tragikus és szívfájdító – olvassák el Fleischmann Izrael visszaemlékezését a rettenet korszakára, mert nemcsak a vészkorszakot árnyalja ez a munka, de visszaröpít minket abba a világba, amely ma is élne, virágozna és gyarapodna a zsidóság és a magyarság javára – ha a bomlott elmék által irányított társadalmi gyűlölet nem árad ki láva módjára és nem pusztít el mindent, ami zsidó élet és zsidó szépség és gazdag zsidó szellemiség volt egykor. Egykor. Mert ez a világ 2008-ban meghalt Fleischmann Izraellel együtt – nekünk hát nem maradt más, „csak" a könyve. De annak ott kell lennie minden magyar zsidó család könyvespolcán.

Fleischmann Izrael: Egy fény a szorongatásban, Villányi Kiadó, Budapest, 2022, 434 oldal

(Címlapkép: Fleischmann Izrael. Fotó forrása: Egy fény a szorongatásban)