Februári Sófár: „Az idő nagy hamis, mint a szerelem”

A közelgő zsidó ünnepek és a zsidó időszámítás kapcsán a természet ritmusáról és az idő múlásának ránk gyakorolt hatásáról szól Vári György vezércikke a Sófárban, a Nyíregyházi Zsidó Hitközség lapjának legújabb, februári számában. Az újságban ezen kívül a Tu BiSvátról is olvashatnak Orbán Izsáktól; Marty Lockshin rabbi arról ír, hogy mi nem tetszett Hámánnak a zsidókban; Kertész Gábor új sorozatában a körülmetélés eredetét járja körbe.

– „A természet ritmusa egyszerre beszél elmúlásról és feltámadásról, állandóságról és változásról, mutatja előre évről évre az emberi élet ritmusát. A szó, amely héberül az évet jelöli, sáná, egyszerre jelent ismétlődést és változást. Az idő múlásának nagyon alapvető kettős tapasztalatát. Ahogy felismerjük a saját vonásaink mögött a szüleinkét, ahogy mi változunk, egyre inkább ők ismétlődnek bennünk és általunk. De fordítva is igaz. Érezzük a távolodásukat is az időben, ahogyan el kell engednünk azokat, akik a legbensőségesebben tartoztak hozzánk, a gyerekeinket. A világ mindig idegen és ismeretlen marad, de időről-időre váratlanul felragyog az otthonosság ismerőssége is benne, egyetlen életünk része a nemzedékek hosszú láncolatának” – Így kezdődik Vári György rabbi „Tavasz és ősz a fák lombjain meg az emberek szívében” című írása a Sófár címoldalán. 

A gyönyörűen  megírt cikkben ilyen szépséges mondatokat olvashatunk: „Az idő nagy hamis, mint a szerelem, legizzóbb, ha épp elhagy, ezt írta az idős Orbán Ottó súlyos betegen, Balassi módján fohászkodva, Balassi strófaszerkezetét követve, tulajdonképpen a zsidó időszámítást jellemezve is írhatta volna, amely mindannyiunk tapasztalatát segít megérteni. Áv hó 15-e a szerelem ünnepe elsősorban, a belső izzásé az ősz és a tél idején. Svátnak a tizenötödik napja még a télre esik bár, de a tél ekkor már, ahol még van, uralma zenitjén lévén, megkezdi a lassú hanyatlást”.

A fák újéve és az új nemzedék környezettudatossága

A fák újévéről (Tu BiSvát) szól Orbán Izsák egész oldalas írása a lap 3. oldalán. A remek cikk nemcsak az ünnep lényegét írja le, de összeköti azt korunk egyik legégetőbb globális katasztrófájával: a bolygó erőforrásainak kizsákmányolásával. 

Orbán Izsák ezt írja: „Egyáltalán nem áll szándékomban az ünneprontás, viszont egyvalamit meg kell jegyeznem. A természet szépségét ünnepeljük, de az egyre csak romlik, csúful és pusztul körülöttünk. Példákat nem igazán kell mondanom, hiszen mindenki föl tud sorolni magának jó párat. 

A globális katasztrófákat mi, »kispolgárok« természetesen nem tudjuk megakadályozni, de azt elérhetjük, hogy a házunkban, a kertünkben, a rokonaink házában vagy a lakóhelyünk körzetében élhető(bb) legyen az élet, és jobban érezzük magunkat benne. Ehhez viszont az kell, hogy tegyünk is valamit. Elsősorban tudatosítani kell magunkban, hogy így fogunk élni.

Miután tudatosult, elkezdhetjük apró dolgokkal: például szelektív szemetes használata, egyszer használatos dolgok elhagyása, szövetszatyor használata bevásárlásnál, kisebb dolgok újrahasznosítása (pl. egy elszakadt ruhát nem kell kidobni, hisz létezik tű és cérna) stb. Legyünk kreatívak, gondolkodjunk azon, hogy mit és hogy lehetne jobban csinálni”.

Az antiszemiták Eszter könyvét használták
romlott eszméik igazolására

Bodnár Eszter fordításában és szerkesztésében a 4. oldalon olvashatjuk Marty Lockshin rabbi írását, amely ezt a címet kapta: Hámán antiszemitizmusa – Mi nem tetszett neki a zsidókban? Igaz, a szövegben Hámán lényegében az apropót adja ahhoz, hogy a szerző az antiszemitzmus jelenségét elemezze Eszter könyve kapcsán. 

A rabbi kitér arra is: „a bibliai és a rabbinikus idők után a középkori zsidók az antiszemitizmust egy elterjedt, egyetemes és elkerülhetetlen jelenségnek látták. Hámán szavait abban a világban értelmezték, amelyben éltek. A Targum Seniben, Eszter könyvének arám nyelvű változatában, mely valószínűleg a 8-9. századból származik, egy betoldott szakasz jól mutatja, hogy egyes középkori zsidók mit gondoltak arról, ahogyan a nem zsidók róluk alkottak véleményt, s Hámán antiszemita állításainak egyik leghosszabb és legérdekesebb kibővített változatával találkozunk benne, mely tele van a középkorra jellemző antiszemita megnyilvánulások felsorolásával”.

Marty Lockshin rabbi írása így zárul: „Kissé ironikus, ahogy az elmúlt évszázadokban számos nem zsidó író az Eszter könyvéhez fűzött kommentárokat használta fel saját antiszemita gondolatainak megfogalmazására. 

Elliott Horowitz zsidó történész a 19-20. századi nem zsidó írók kommentárjait vizsgálva azt tapasztalta, hogy ezek az írók egyetértenek abban, hogy a zsidókat különlegesen sikeresnek találják ellenségeik legyőzésében. Szinte már Hámánt és csapatát állítják be áldozatnak, a zsidókat pedig a rossz szándékú ellenségnek. 

Többen közülük úgy vélik, hogy Eszter könyve vallási fanatizmust sugall, miszerint heves gyűlöletet mutat azok iránt, akik a zsidó valláson kívül vannak. Eszter könyvének értelmezési lehetőségeiben látható, hogyan aktualizálta a zsidó kommentárhagyomány mindig a saját korára az eseményeket, és hogy egyes nem zsidó kommentátorok hogyan használták fel Eszter könyvéhez fűzött magyarázataikat arra, hogy saját zsidóellenes szándékukat igazolhassák”.

Zsidók a helyi művészeti életben

Tóth Sándor helytörténész Szabolcsi zsidók Nyíregyháza és a megye kulturális életében címmel ad áttekintést hittestvéreink kiemelkedő tevékenységéről a Sófár 10. oldalán. 

Mint Nyíregyháza kapcsán írja: „a polgárosodó város zenei életében, a XIX. század második felében megjelentek a helyi zsidóság jeles képviselői, akik általában a szorgos munka eredményeként megszerzett vagyon egy részét gyermekeik tudásába fektették. Az 1870-es évektől a helyi orvos, Ungerleider Jónás két tehetséges lánya, Fány és Emilia volt több évtizeden keresztül a helyi zenei élet szereplője. Gyakran voltak koncertek fellépői a kótaji Mandel testvérek is. Sándor a zongora, Lipót a hegedű mesteri kezelője volt. Kevesen tudják, hogy Nyíregyházán 1872-76 között több tanszakos magán zeneiskola működött Wildner Alajos rozsnyói volt karnagy jóvoltából. Ott kezdték el zenei képzésüket Hoffman Adolf 48-as honvéd gyermekei, s vált közülük Mór, Sándor, Elek Nyíregyháza zenei életének meghatározó személyiségeivé, polgári foglalkozásaik mellett. A XX. sz. első felében az unokák közül Pál gordonkaművészete emelkedett ki”.

Tóth Sándor kitér a zsidó képzőművészekre is. Cikkében ezt olvassuk: „Voltak neves képzőművészei is a helyi zsidó közösségnek. Megélhetésük és művészi tehetségük kifejlesztése miatt a várostól távol működtek. Diener Dénes Rudolf Nyíregyháza szülötte volt. Jándi Dávid Jándról költözött Nyíregyházára, és volt a Polgári Fiúiskola tanulója. Művészetét a nagybányai iskola formálta. Hoffmann Mariska grafikusként, Klein Bella festőként, Klein Eta, Fried Magda keramikusként, dr. Hajós Erzsébet Európa-szerte ismert művészettörténészként váltak ismertté helyben és szélesebb körben. A Nagykállóban született báró Korányi Anna, a nyírturai Propper Aranka a festészetben, a női festők országos szervezetében jeleskedtek. A nyírbaktai Lossonczy (Schwartz) Ibolya, aki Nyíregyházán járt középiskolába, szobrászként vált ismertté Európában. Spányi (Stern) Géza nyíregyháza jeles magán és kórházi főorvosa művészeti íróként, művészetszervezőként a nyíregyházi kerámia megteremtőjeként írta be nevét a város kultúrtörténetébe”.

Fűszer és lélek

Bodrogi Fűszeres Eszter a közelgő purim alkalmából az ilyenkor hagyományos hámántáska és a babka (jeruzsálemi kalács) receptjét osztja meg az olvasókkal a Fűszer és lélek elnevezésű rovatában. 

Ezek kapcsán az ismert gasztroszerző hangsúlyozza: „Nagyon sajnálom, hogy Magyarországon kezd feledésbe merülni az egyik legfontosabb, de kétségtelenül a legkedvesebb purimi micva, a misloách mánot, vagyis az »ételadagok« küldése. Nagyszüleink, dédszüleink még nagyon megadták a módját, hogy purim előtt tíz, de akár húszféle süteményt süssenek, majd azokat a családtagoknak és barátoknak is apró csomagokként szétküldjék. Általában a gyerekekkel küldtek egyegy adagot, hogy estére, mire a család asztalhoz ült, akár száz különböző sütemény is kerüljön a tányérokra”.

 Az irodalmi arcképcsarnokban ezúttal „a két nagy Somlyóról”, Somlyó Zoltánról és fiáról, Somlyó Györgyről olvashatnak a lap utolsó oldalán.