A bizalom visszanyerése: egy apró különbség és benne a világ – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma délután 17 óra 15 perckor köszönt be, a királynő holnap este 18 óra 19 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, valamint Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. Ezen a héten Mózes első könyvéből a második, Noáh című hetiszakaszt olvassuk a zsinagógákban. Minden kedves hittestvérünknek jó szombatot kívánunk!

Az özönvíz története a világba vetett bizalom elvesztéséről és visszanyeréséről, a szolidaritásról és arról szól, hogyan tanít meg egészen apró jelekből olvasni a Tóra, hogyan tanít meg figyelni.

A múlt század legérzékenyebb Tóra-olvasója történetesen és nem meglepően nő volt, Nehama Leibowitznak hívták és rendkívül fogékony volt a szöveg apró módosulásaira, amelyekből a legértékesebb megfigyeléseit bányászta elő, mert a Tóra ebben a tekintetben is olyan, mint az emberi lélek és általában a világ. Meg kell tanulnunk figyelni, és elsősorban éppen a látszólag legkevésbé fontos dolgokra és aki igazán elmélyül a Tórába, megtanulja ezt a figyelmet.

„A hangsúlykülönbségeket, a jóváhagyást és az elutasítás, a jelentésárnyalatok nem hosszas lélektani leírások vagy analízisek közvetítik, hanem apró, finom, látszólag jelentéktelen, de azért mindenképpen szokatlan – szókombinációk, szórendi elmozdulások”.

Már a midrások, a hagyományos Tóra-kommentárok szerzőinek szemet szúr az a látszólagos apróság, hogy amikor Noé és a családja beszáll a bárkába, hogy elhagyja a pusztulásra ítélt (száraz)Földet, Noé megy elöl, utána a fiai, a felesége és végül a menyeik zárják a sort. Amikor viszont a pusztításnak vége, amikor újrakezdődhet lassan az élet, Isten másképp rendeli elhagyniuk a bárkát, úgy, ahogy már eleve vártuk volna: mindenki a társával mehet vissza megpróbálni újra élni. Noé, a felesége, aztán a gyerekeik és a párjuk. Mi magyarázza a sorrend megváltozását?

A midrások nyomán Rási, a leghíresebb középkori kommentátor úgy gondolja, hogy a bárkában nem lehetett, nem volt szabad házaséletet élnie sem Noééknek, sem a gyerekeiknek, miközben összeomlott körülöttük a világ – tapintatból, együttérzésből mentek fel, utaztak külön, nemek szerinti megoszlásban. Akkor azonban, amikor elhagyták a bárkát, amikor az újrakezdés felelőssége várt rájuk, már együtt kellett a házastársaknak távozniuk, az élet, az új teremtés várta őket. A sorrenddel üzen a szöveg az együttérzésről, a gyászról és az összetartozásról.

Csakhogy – újabb sorrendi csavar – a bárka utasai nem engedelmeskednek az Örökkévaló utasításának, ugyanúgy távoznak, ahogy érkeztek, nemek szerinti bontásban, Noé, a fiai, a felesége, a menyeik. Mi történt? Rási szerint az, ami kataklizmák túlélőivel olyan gyakran megtörténik. Nem akartak gyereket, nem hittek, nem bíztak többé a világban (ahogy Kertész Imre érzékelteti megrázóan a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében). Hiszen az, ami megtörtént, látták, lehetséges, tehát megismételhető, bármikor máskor megtörténhet. Ezért kellett Istennek megígérnie néhány mondattal később, hogy nem kíséreli meg újra eltörölni a Földet és megismételnie az először a távolinak tűnő Édenkertben elhangzott bíztatást: szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a Földet.

Mi is, világkatasztrófa nélkül is, hajlamosak vagyunk elveszíteni a világba vetett törékeny, tulajdonképpen alaptalan, mégis nélkülözhetetlen bizalmunkat, inkább nem kiszolgáltatni magunkat másoknak és inkább nem megnyílni feléjük, elveszíteni hitünket a valódi kapcsolatok lehetőségében, abban, hogy érdemes keresni egymást, élni és folytatni az életet. Noéék is csak a gesztusaikkal jeleztek, a kilépés sorrendjével az Égi Seregek Istenének, hogyan is lehettek volna őszinték vele? Ő azonban észrevette, miről van szó és meg tudta nyugtatni, vigasztalni őket az idők végéig menően érvényes ígéretével. 

Ha kellő figyelemmel olvassuk a Tórát, mi is észrevehetjük és tovább is adhatjuk személyesen nekünk is szóló bíztatását.

Jó hetet Nektek, Mindenkinek.