Kolozsvár: Lőwy doktor száz esztendeje

Lőwy Károly a kolozsvári polgári műveltség egyik utolsó, hiteles képviselője volt: kiváló gyermekgyógyász, művelt és szellemes esszéista, rádiós ismeretterjesztő, otthonosan mozgó a tudományban és a kultúrában egyaránt.  Szilágyi Júlia szerint olyan ember volt, akinek jelenléte önmagában alakította a környezetét , és akinek szerénysége, jó modora és humora ritka érték maradt egy változó városban. Temesváron született, Kolozsváron vált főorvossá, három nemzedéket gyógyított, s közben könyveket, tanulmányokat és fordításokat hagyott hátra. 

Fia, Lőwy Dániel  ma a kolozsvári és erdélyi zsidóság történetének jeles kutatója, a Baabel portálon emlékezett meg arról, hogy száz éve született édesapja. Az eredeti román szöveg magyar fordítását a Transtelex-ro portál tette közzé.

Lőwy Károly és Laczkó Vass Róbert színművész 2018-ban a Kolozsvári Zsidó Napok egyik rendezvényén. Fotó: Nagy Ákos

Apám, Lőwy Károly, most töltené be századik életévét. Egy ilyen évforduló óhatatlanul számvetésre késztet. Nemcsak az emberi közelség emléke tér vissza ilyenkor, hanem az a tágabb történelmi háttér is, amely meghatározta egy egész nemzedék életét. Apám sorsa a huszadik század kelet-európai történetébe ágyazódott: átélte a háború éveit, megtapasztalta a kommunista rendszer kiszorító mechanizmusait, mégis úgy tudott helytállni, hogy Kolozsvár egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb gyermekorvosává vált. Kilencven fölött is dolgozott, rendelésein ugyanazzal a türelemmel fogadta a betegeket, mint sok évtizeddel korábban, és eközben esszék, rádiós jegyzetek, ismeretterjesztő írások formájában jelentős szellemi hagyatékot teremtett. Életének lényege a hivatástudat és a kíváncsiság összjátéka volt; mindig dolgozott, mindig olvasott, mindig gondolkodott valamin.

Tizenévesként érte el a háború, és bár Temesváron viszonylagos biztonságban élt, a fenyegetettség ott lebegett a levegőben. A deportálás réme őt is érintette, de végül elkerülte a legsúlyosabb sorsfordulókat. Ehelyett kényszermunkára hívták be, az úgynevezett közérdekű munkaszolgálatra, amelyet akkoriban sok fiatal zsidó férfira kiróttak. A temesvári rádió új épületén dolgozott, amelyet az esetleges légitámadások miatt több föld alatti szinttel terveztek. A munka nehéz és veszélyes volt: keskeny pallókon tolta fel a mélyből a talicskákat, sokszor elítéltek társaságában, akik más okból kerültek a munkacsapatba. Mégis, estére rendszerint hazatérhetett, és gyakran volt benne annyi erő, hogy sétálni induljon valamelyik fiatal hölggyel, akivel akkoriban barátságot ápolt. Ilyenkor olykor előfordult, hogy csíkos rabruhás foglyokat szállító teherautó gurult el mellettük. Ha apámat meglátták, vidáman odakiáltották: „Szevasz, kolléga!”, amiből ő persze nem tudott mást kiolvasni, mint a helyzet kínos feszültségét, hiszen a város közepén sokan ismerték őt és a családját.

A háború évei nem tudták elfojtani benne az érdeklődést és a kultúra iránti vágyat. Baráti körével továbbra is klasszikus zenét hallgatott 78-as fordulatszámú ebonitlemezekről, amelyekre akkoriban valódi kincsként vigyáztak. Egy Beethoven-szimfónia négy lemezt foglalt el, a hallgatás ritmusa pedig a lemezoldalak váltásához igazodott. Zongorázni Herschkovits Augusta irányításával tanult, aki Bartók Béla egykori tanítványa volt. Bár a kényszermunka miatt alig tudott gyakorolni, egyetlen óráról sem hiányzott. A zenei tanulás nemcsak fejlődést, hanem találkozást is hozott számára: itt ismerte meg későbbi feleségét. Ő tizennyolc éves volt, anyám tizenhat, és a későbbi közös életük már ekkor formálódni kezdett.

A sport sem maradt ki az életéből. A vívásban kimondottan tehetségesnek bizonyult, annak ellenére, hogy balkezesként sokszor hátrányból indult. A diszkriminatív törvények miatt azonban érettségijét csak a háború után tehette le, így egy teljesen megtört, újrarendeződő közegben kezdhette meg egyetemi tanulmányait. A temesvári orvosi kar 1945 júliusában nyílt meg, és a háború utáni zűrzavaros körülmények között felvételi vizsga nélkül vettek fel hallgatókat. Apám később többször elmesélte, hogy az első évfolyam 412 beiratkozott diákjából mindössze tizennyolcan jutottak el a diplomáig. Ő közöttük volt.

(…)

A kolozsvári értelmiség körében különös bizalom övezte: írók, képzőművészek, zenészek, színészek keresték föl, és nemcsak orvosi tanácsért, hanem azért a nyitott, derűs jelenlétért is, amely vele együtt járt. Amikor a Farmec kozmetikai üzemben kezdtem dolgozni, szinte mindennap odalépett hozzám egy-egy munkásnő, és érdeklődött, mit hallani „a doktor úrról”. Ez a közvetlen kíváncsiság és szeretet jól mutatta, hogy apám nem csupán a szakmai körökben volt ismert: három nemzedéket kísért végig, nagyszülőket, szülőket és unokákat látott el, és ez a folytonosság ritka kötődést teremtett közte és a város között.

Élete mozgalmas volt, eredményekkel és csalódásokkal egyaránt, de az a lakás, amelyben fél évszázadon át éltünk, mindvégig egyfajta kulturális menedékként működött. Ötnyelvű könyvtára, a klasszikus zene iránti szenvedélyét tükröző lemezgyűjteménye, és az a vendégszeretet, amellyel barátokat, tanítványokat és kollégákat fogadott, olyan légkört teremtett, amelyben a beszélgetés és a gondolkodás természetes napi gyakorlat volt. Apám két héttel a kilencvenharmadik születésnapja után távozott el. Azóta is nehéz nem úgy gondolni rá, mint egy városi jelenlétre, amely nemcsak betöltötte, hanem alakította is környezetét.

Címlapkép: Lőwy Károly – Fotó: Horváth László / Wikipédia

A teljes írás ide kattintva olvasható el