A jóvátehetetlen jövője és a remény

Az egymillió meggyilkolt kisgyerekre emlékeznek most az emlékmécses-gyerekek a második és a harmadik nemzedékben. És nő fel egy új nemzedék, akiknek az ükszüleikről van szó, akiknek már kegyelettel őrzött történelemmé válik majd mindez.

Az átmenet évei ezek, nemsokára a látens emlékek időszaka is véget ér, az lesz a holokauszt, amivé a tartós, a társadalmi emlékezet teszi. Talán mégis valamiféle felelősségvállalás esélye. Lesz értelme elmondani, hogy soha többet. Talán eljön az idő, amikor tényleg nem fognak itt a földön, fogunk mi, emberek, gyerekeket gyilkolni. Nem akarjuk elvenni a házát a gettóba zártaknak. Nem reménykedünk titkon kicsit abban, hogy már nyilvánvalóan nem jönnek vissza. 

Fogékonyak leszünk egymás fájdalma iránt.

Még itt vannak, itt vannak a túlélők, az aktív életből lassan visszavonuló másodgenerációsok. Figyeljünk rájuk és hallgassuk meg őket. Legyen türelmünk sokadszorra átélni az ismert történetet. Az állomásait, a gettót, a vagonokat, a munkaszolgálatos század deportálását, a rámpát, a pesti és budai Duna-partot. 

Még nem jött el az idő, még nem vált történelemmé. Még hallgathatjuk őket. Használjuk, vigyázzunk rájuk. Maradjatok velük.