Izrael: Showcase sokadszor – időutazókkal (2. rész)

Az Izraeli International Music Showcase Fesztivál 35 koncert 5 nap alatt! Silló Sándor kóstolta végig a zenei étlapot. A zenei kínálat második részét olvashatják. Az első rész ide kattintva olvasható.

A Lola Marsh zenekart is mindenképpen vinném.

A pop 21. századi története, hogy újra és újra felfedezik a ‘70-es, a ‘80-as vagy a ‘90-es éveket. Ha unalmassá válik, lépnek egyet előre vagy hátra. Ha jó ritmusban váltanak (és tehetségesek, eredetiek), akkor befutnak. Ez Gil Landau és Yael Shoshana Cohen zenekaráról a Lola Marshról jutott eszembe. Ők ezeken az évtizedeken szörfölnek.

Ne dőljetek be az énekesek, zenekarok videóinak, mert csalódni fogtok! A napi fogyasztásra termelt popsztárok videói sokkal jobbak annál, mint amit élőben tudnak. Az igazi zenészek viszont kellemes, nagyon kellemes csalódást szoktak okozni az eleven koncerteken. Így jártam a Lola Marsh bandával is.

Dúdolható, fülbemászó, lábdobogtató dallamos rockzene ez a lemezeiken, videóikon is.

De a szobában velük dúdolt refrént a koncerten teli torokból kell énekelni, olyan magával ragadó a produkció. Csak neked énekel a lejátszó kütyüiden is, de különösen, ha ott állsz velük szemben. Barátnőzene.

Velünk van, és hazafelé a koncertről ránk jön a dallamtapadás. Dünnyögjük a refréneket, aztán beszerezzük sürgősen a Lola Marsh albumokat.

A klip azt bizonyítja, hogy ők már nemcsak ácsorognak a popmenyország kapujánál, de be is kopogtak.

Karolina

A másik felfedezésem Karolina. Dalai a videókon sápadtabbak, mint a színpadon, de élőben kiderült, hogy nagy tehetségű előadója volna a fehér soulnak, a hippigroove-nak, a postfolknak… Ha volnának ilyen műfajok. Az ő kedvéért alkottam ezeket a szavakat, mert minden létező skatulyából kilóg.

Az biztos, hogy ő is a 70-es évekig tekerte az időgép kurbliját, és most ezzel a cuccal szeretne landolni a nemzetközi piacon. Ezt – a trendeket megkerülő manővert sok izraeli zenekar megpróbálta az elmúlt években, de Karolina az egyetlen, aki nem kavar orientális elemeket az időutazó muzsikájába. Na jó, egy picit igen. Az élő show fantasztikus volt.

Kísérő zenekarának üdítő profizmusa, az invenciózus hangszerelés, csak bázis, Karolina előadói teljesítményéhez, humorához, erejéhez, lírájához.

A tarka életműből most választanom kell egy klipet! Egy soul szuperprodukció legyen, mert ez emlékeztet legjobban az élő Karolinara. 

Marina Maximilian

Két olyan sztárt is hallottam a Showcase Fesztiválon, akik a világ bármelyik rádiójában, bármelyik többezres fesztiválján képesek lennének tarolni. Stabil nemzetközi minőség Marina Maximilian is, és Tamir Greenberg is.

A popdíva szót már több éve koptatom, pedig meg kellett volna őrizni Marina Maximilan-nak!

2017-ben a Maccabiah megnyitóján láttam élőben. Egy pici pont volt a tömeg túloldalán, de az kiderült, hogy micsoda kisugárzása van a színpadon. Most a Yellow Submarine színpadán fel sem kelt szinte a zongorától, akár egy sanzonénekes, és erre a parányi helyre összpontosította az energiáit.

Ő a pop minden irányzatát egyesíti, a rocktól az R&B-ig, a hip hop-tól a soulig, de bármihez nyúl az Marina Maximilian-né változik, sugárzó női energiává, és nagyszerű muzsikává. Mindegy, hogy tarka popdal, karcos blues, melankolikus song, visszafogottan ketyegő trip-hop, vagy dögös soul, neki minden testhez áll, mint a fellépő ruhái. Dalain érezni egy csipetnyit Izrael etno ízeiből, de lehet, hogy ezt csak az én kelet-eu fülem hallja. Nem választok hozzá klipet, keressetek rá a guglin! Meg fogtok lepődni hány féle arca van.

Tamir Greenberg

Egy srác, a Thelma Yellin Művészeti Gimnáziumból, akinek 14 évesen már blues zenekara volt, de olyan, hogy 18 évesen már Európában turnézott vele. „Az új Otis Redding" – így címkézte a nemzetközi sajtó.

Az izraeli Csillag Születik verseny egyik győzteseként nekivágott a nemzetközi karriernek. A soulzene hazájába próbált betörni, a saját, soul hangzású dalaival. Sikerül neki, mert kitűnő előadó, és a dalai hiába emlékeztetnek a hőskorra, a 70-es évekre, mégis friss mai funknak hatnak. Lemezszerződés!

Aztán az Amerikában megjelent lemez és a hozzátartozó USA-turné, után végre Tamir Greenberg hazatért. Akkora a sztár Izraelben mintha külföldi volna. Ő is és Marina Maximilian is. Viszem őket.

Haze’evot

Emlékeztek a 80-as évek zúzós csajbandáira? A Haze’evot emlékeztet azokra.

A farkasnők persze friss izraeli kiadása a postpunk-garage korszak bandáinak.  Nem maradhatunk ironikus-haragos csajzenekar nélkül csak azért, mert a csattogós lepkét tologattuk, mikor ez a műfaj megszületett!

Koncertre járó lett az a generáció, aki csak a tucat poppipiket látta eddig a tévében, a mátrixok műanyag villanyzenéjére táncolt, de most, hogy végre 10 óra utánig kinn maradhat, inkább valami igazi indulatból születő muzsikát akar. Mindenképpen vinném a Haze’evot lányokat.

A jólnevelt rádióbarát zenék után üdítő volt a koncertjük. Nem harcos, agresszív kétakkordos punk, és nem is ugra-bugra ska, nem is surf, nem is zúzós garage rock, inkább mindez együtt, nagyon friss, ütős koktélnak összerázva. Minket nézőket is nagyon összerázva. Végre!

A punkon szocializálódtam, a 80-as években, Kelet-Európában. A Haze’evot tel-avivi bulija, a pici Ozen Klubban, ezeket az időket idézte.

Ezt mondtam nekik dicséretként a koncert után, hogy időutaztam velük. A basszusgitáros a karórájára mutatott: „Nem jár jól, de tudjuk ezt, köszi!" 

Igen, a fesztivál szerkesztőinek is rosszul jár az órája. Nem veszik tudomásul a friss trendek követeléseit. Vagy nem akarják tudomásul venni. Lehet, hogy egy lépéssel már a divat előtt járnak?

A popmoslék csömörére utaznak, ami már tapintható az izraeli fiatalok között. (Nem kizárt, hogy máshol is ez a helyzet.) Zenét akarnak, nem baj, ha olyan, mint a papáéké volt, csak szólítsa meg őket végre valami személyes, otthonos muzsika. A zenekaraik erre az igényre reagálnak, szemmel láthatóan gyorsabban, mint a zenebiznisz.

De talán éppen az ilyen fesztiválok segítenek majd észrevenni ezt az új időutazó progressziót.

A jazz szekcióról nem írtam. Kicsit szomorúan sovány volt az idei Showcase Fesztivál jazz kínálata. Hosszabb a hiánylistám, mint az idén az étlapra került zenészek sora. A folytatásban inkább megírom majd az én izraeli jazz fesztiválomat, akiket – ha nem is ebben az öt napban – megismertem. Izgalmasabb lista lesz, mint az idei fesztiválé.

Voices Of Yemen

De jöjjön az igazi reveláció, ahogy az elején megígértem, a Voices Of Yemen koncertje. Ravid Kahalani a Yemen Blues frontembere új együttessel jelentkezett. Jemen Hangjai, ez az új formációjának a neve.

Shanir Ezra Blumenkranz nevét a világ úgy ismerte meg, hogy a New York-i zsidó zenei új hullám vezéregyéniségének John Zornnak a projektjeiben basszusgitározott. Ravid Kahalani és ő már a Yemen Bluesban is együtt muzsikáltak, de ennek az új projektnek Blumenkranz lett a zenei producere is.

A jemeni zsidóság szakrális és világi tradíciót énekli az új együttes. Mindenféle modernizálás nélkül szólalnak meg a dalok, a bádogdobozok virtuóz ritmikai kíséretével.

És nagyon érzékenyen, alázatosan szolgálva az ősi muzsikát, ott lüktet alatta a Yemen Blues ritmusszekciója, de az éneklés öröme az, ami extázisig fokozza a zenéjüket. 

Ha valamelyik nagy világzenei fesztivál delegált volna a jeruzsálemi Showcase-re, biztosan a Voices Of Yemen-t vinném magammal. Így csak az emlékét vihetem, annak kitörő örömnek, ami szétáradt a teremben. Biztos vagyok benne, hogy világszám, amit hallottam. (Ravid Kalahanival interjút is készítettem, a Voices of Yemen, most megjelenő “Judah” című lemezéről. Jön, itt az oldalon nemsokára.) 

És egy jó hír a magyarországi olvasóknak: 2023-ban a Magyar Zene Háza vendége lesz a Voices of Yemen.  A dátum még a kérdés.

Ez a muzsika a legjobb végszó. Én pedig visszaszállok az időgépre és itt hagyom nektek ezt az évezredes modern extázist.