Izrael: Showcase sokadszor – időutazókkal (1. rész)

Minden év novemberében több tucat szakember érkezik Izraelbe a világ minden tájáról: fesztiváligazgatók, koncertszervezők, klubtulajdonosok, producerek, ügynökségek, lemezkiadók művészeti igazgatói, promóterek, újságírók, rádiós szerkesztők. Azért jönnek, hogy lássák, hallják és megtapasztalják az izraeli zenei élet ízeit.  Az International Music Showcase Fesztivál 35 koncert 5 nap alatt! Silló Sándor kóstolta végig a zenei étlapot.

A napi fogyasztásra gyártott pop zenén kívül minden műfaj itt volt, etno, jazz és mindenféle crossover, rock, indie és néhány élő-elektronikus produkció is. Mikor először ettem végig az International Music Showcase Fesztivál zenei étlapját, akkor szerettem bele ebbe a tarka univerzumba, ami az izraeli zenei klubbok, koncerttermek világa. Aztán végig habzsoltam még kétszer.

Hogyan is működik egy ilyen rendezvény? 

Minden koncert félórás. Mire belekóstolsz egy muzsikába, már csattannak is a tenyerek. De nincs ráadás: a színpadon a következő zenekar…

Az idén úgy döntöttem, hogy felsorolás helyett válogatok. Úgy, mintha egy képzeletbeli fesztivál delegált volna a múltból. Egy időutazási irodával érkeztem. Olyan izraeli produkciókra vadászok, amelyek megállnák a helyüket a zene teljes kommercializálódása előtti időkben is, mikor a tehetség a tudás és a személyes invenció dominált még, nem a piaci szempontok. Jól sejtettem, hogy Izraelbe kell jönnöm ezért.

Izrael fókuszpont.

Itt Kelet-Európa, a Mediterraneum, Észak-Afrika, Közép-Ázsia és az arab világ zenéje találkozik. Az Israel Music Showcase Fesztivál célja éppen ez: hogy Izrael a térség piacvezető zenei hatalmává váljon. Erre épp ez a sokszínűség ad komoly esélyt.

Ezt tavaly írtam, idén ez a súlypont kicsit eltolódott. Kevesebb volt a helyi íz, és több az olyan produkció, ami így ahogy van beférne bármelyik nyugati rádió adásába.

Nem hiszem, hogy van még egy ország, ahol úgy lehetsz büszke a nemzeti kultúrádra, hogy közben szőröstől-bőröstől felfal a multikulti.

Izraelben minden nagyobb népcsoport muzsikusai azt a muzsikát játsszák, amit az óhazájukból hoztak. Persze a fiatalok, a második, harmadik generációsok már szabadon kezelik a nagyszülők hagyományait. Így lesznek görög, jemeni, marokkói, észak-afrikai török, iráni, buharai, arab, ladino, etióp, balkáni, dél-amerikai „hazai" zenéink. De ezek – hiába a mélyen tradicionális háttér –, friss mai muzsikák.

Ezt a tarka képet nevezzük izraeli zenének.
Az én képzeletbeli fesztiválom vadászterülete éppen ez. Lássuk!

(A legnagyobb revelációt a végére hagyom, mert muzsikájuk minden koncepciómat, képzeletemet felülmúlta.)

Şatellites

A Şatellites repülőszőnyegén a 70-es évek elvarázsolt zenei világába utazunk. Régiónk azokban az években alig volt lemaradva az egész világon végigsöprő pszihedelikus zenei hullámtól. Sőt új, keleti ízekkel gazdagította azt. Most kezdjük ezeket a zenéket újra felfedezni. És újrateremteni.

Nemzetközi kiadókat, nagyfesztiválokat működtet ennek az új áramlatnak az ereje. A Şatellites például a világzene élvonalához tartozó Batov Recordsnál jelentette meg új lemezét.

(Ugyanezen a repülő lakástextilen utazik a Sababa5 zenekar is, a Batov Records is stimmel, de ők az idén nem voltak a Showcase Fesztiválon.)

Şatellites kisbolygó ízig vérig izraeli, de a zenéje Isztambul és Thessaloniki fölött kering. (Sőt, az illusztrációnak kiválasztott klip énekszólama kifejezetten az orientális hatást mutató magyar népdalokra emlékeztet.) A hetvenes évek pszihedelikus groove-jai a-la-Turka!

Vigyázat bulizene! Magammal vinném őket az időgépemen.

Liraz

Liraz Charchi iráni gyökerű etnorockja, etnopopja nem volt meglepetés számomra. Itt a Showcase fesztiválon is járt már, és nagykoncertjét is hallottam. Írtam is róla korábban. „Roya" című dala dobogós helyen tanyázik a világzenei listákon. Kevés izraeli előadó jutott ilyen magasra.

Liraz igazi díva, rendkívüli színpadi jelenség.

Meg kell állnom annál a pillanatnál, mikor két dal között az iráni nőkről mesélt és a szolidaritásról, aztán a következő, fárszi nyelven énekelt dala alatt egy "Woman Life Freedom" feliratú iráni lobogóba burkolódzva énekelt.

A klipjében a kitakart arcok, azok az iráni nők, muzsikusok, aki a börtönt is kockáztatva részt vettek egy izraeli művész, Liraz lemezének londoni és törökországi felvételein. Ha ki akarom rakni az „Izraeli Zene" puzzle-mat, Liraz nem hiányozhat.

Riff Cohen

Riff Cohent sem most ismertem meg, slágereit fütyörésszük otthon, de az élő produkciója tarolt. 

A számára kimért 30 percbe a fájdalmas „hallgatóktól", a házat szétrúgó extatikus mulatásig minden befért. Felvillantotta azt a misztikus, muzsikáját is, ami a piyutok, az ősi észak-afrikai zsidó imák, világával érintkezik, és megjelent benne a gnawa, a „marokkói blues” az extatikus lélekzene, az iszlám szúfi ágának muzsikája, amibe olyan muzsikusok szerettek bele, mint Robert Plant, Jimmy Page, Jimi Hendrix. És most Riff Cohen varázsolt ezekből a tradiciókból friss pszihedelikus muzsikát.

A koncert végére pedig megérkezett az a Riff Cohen, aki Párizs, Marakesh és Tel-Aviv között repked a jókedve repülő szőnyegén, fülig érő szájú világzenéjén. Gnawasanzonpop.

Gyanúm – az új lemezét hallgatva –, hogy ebből pop-kislány jelmezből szeretne kibújni végre, és fantasztikus hangjával mélyebb vizekre evezni.

Hoodna Orchestra

A pszihedelikus Orient Express következő állomása a Hoodna Orchestra. 

Beskatulyázhatnánk őket a jazzbe is, de onnan mindenfelé kilógnának. A progrock rezes-bluesos világa és az afrofunk felé mindenképpen. Tíz év 12 muzsikus, és számos műfaj ötvözete. Afrobeat vagy inkább etiobeat, és persze erős funk-bázis. Gazdag dallamkincs a régió minden kultúrájából felszippantva, bulizós groove-okba gyúrva, jazzes fúvóskarral a tetején, ez a Hoodna Orchestra.

Ha tényleg volna egy fesztiválom, akkor a legfontosabb nap fináléja volna a Hoodna Orchestra.

Ha az időutázási iroda azzal bízott volna meg, hogy szedjek össze tíz izraeli zenekart, akiket átröptetünk, majd a Woodstock-korszak egyik fesztiváljára – de olyanokat ám, hogy a hippiknek szeme se rebbenjen, csak vibráljanak tovább – nem volna nehéz dolgom. A Showcase Fesztiválon csak négy ilyen banda volt a Borito, a Folly Tree, az Ouzoo Bazooka, és az Acid Moon And The Pregnant Sun.

Szó sincs tribútolásról, nosztalgiázásról!

Ezek a bandák nem másolnak senkit, a saját zenéjüket játsszák, és nem hajlandók tudomásul venni a rövid szavatosságú popsikerek törvényeit. Reinkarnációi annak a gondolatnak, ami a hippi-korszak óta szunnyad, de most ébredőben van. A progresszió újra csalódott a konzum-komfort-komform világban, és újra a tarka belső tájak felé vette az irányt.

Örömmel látom, hogy más is szívesen visszautazna a Woodstock generáció fiatalkorába, azok is, akik negyven évvel késték le, nem csak én, aki tízzel. Nekik szól – például – az Acid Moon & the Pregnant Sun zenéje. Pszihedelikus rock a források vidékéről.