A beteglátogatás – az Istentől tanult jócselekedet

A betegek meglátogatása olyan erkölcsi feladatunk, amelyre maga az Örökkévaló mutat számunkra példát, amikor meglátogatja a körülmetéléséből lábadozó Ábrahámot. Ha Ő vette a fáradságot, hogy erősítse hívét, nem sajnálta végtelen idejét a látogatásra, akkor – kál váhomer, vagyis a zsidó logika szabályai szerinti kiterjesztéssel, ha magára az Örökkévalóra is igaz, mennyivel inkább igaz ránk nézve, hogy a betegeket meg kell látogatnunk.

A történet a legnagyobb jócselekedetekben rejlő aszimmetriára is figyelmeztet. Isten Ábrahámnál végtelenül erősebb, ahogy mi, egészségesek is azoknál, akik betegek. Ahogy mi, tűrhető életszínvonalon élők azoknál, akik szegények, mi élők a halottaknál, akiket el kell búcsúztatnunk és így tovább. Ez, a gyengébb iránti aktív megértés kötelessége köti össze az erkölcsileg kitüntetett előírásait a judaizmusnak.

A zsinagógai imádkozásnak kulcsfontosságú része a betegekért közösen mondott ima, a szertartás csúcspontján, a Tóraolvasás idején. A közösség, a személyes jelenlét vigasza a beteglátogatás lényege, ezért mondja a zsidó hagyomány, hogy aki beteget látogat, elviszi szenvedése, betegsége egyhatvanadát. És persze, a fertőzés veszélyéről is alighanem sejt valamit a mondat, beteget vállalni tényleges részvétel a betegségben, kockázat. Ide tartozik, hogy a jelenlét erőszakos is lehet, nem csak vigasztaló vagy vigasztaló és erőszakos egyszerre (a zsidók abban, hogy egyszerre legyenek mindkettő, különösen jók hagyományosan; ez a jiddise máme szótári definíciója, vigasztaló és erőszakos).

A hagyomány ezért tanácsolja, hogy ne kora reggel és ne késő este érkezzünk, ezenkívül ne a betegágyánál próbáljunk kibékülni ellenségünkkel, aki azt hihetné, azért jöttünk, hogy örüljünk, annak, milyen állapotban látjuk. Nehéz kedvesnek lenni. Tényleg nehéz jót tenni, leereszkedés nélkül, nálunk kiszolgáltatottabb helyzetben lévőkkel.

Ezt az írást a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár magazinjából szemléztük.