Meghívó a magyar zsidó munkaszolgálatosok emlékművének avatóünnepségére

Leírás

2009. április 17. péntek, 14:00 óra

A Magyar Köztársaság Kormánya nevében Kiss Péter a Miniszterelnök Hivatalt vezető miniszter tisztelettel meghívja az emlékezőket a II. világháborúban életüket vesztett magyar zsidó munkaszolgálatosok emlékművének katonai tiszteletadással történő avatására.

Program

Zelk Zoltán: Amikor
Moderátori köszöntő: Auth Magda
Bálint András színművész szavalata

Megemlékező beszéd:
Kiss Péter a a Miniszterelnök Hivatalt vezető miniszter
Dr. Szekeres Imre a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere

Emlékezés:
Dr. Szepesi György a Munkaszolgálatosok Országos Szövetsége nevében

Zárszó:
Horváth Csaba főpolgármester-helyettes Fővárosi Önkormányzat

Az emlékmű felavatása

Kaddish:
Dr. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi

A kegyelet szimbólumainak (virágok, kövek, mécsesek) elhelyezése

Szózat

*

A Horthy-rendszerben áldozatok tízezreit követelő közérdekű, majd kisegítő honvédségi munkaszolgálatot az 1939:II.tc. alapján vezetették be. Kezdetben a katonai szolgálatra alkalmatlan, sorköteles magyar férfiak fegyver nélküli, hivatalosan „közérdekű” dolgoztatásának eszköze volt. A munkaszolgálatos zászlóaljakat 1939. július 1-jén állították fel, a területi honvéd hadtest számát viselték.

A munkaszolgálat a hadsereg keretében fokozatosan a politika eszközévé vált. „Faji alapon” a sorköteles zsidó férfiakat növekvő számban munkával teljesített honvédelmi szolgálatra kötelezték. 1941 nyarától kiképzés nélkül, front- vagy hadműveleti területre, fegyver nélküli szolgálatra vezényelték őket. (Jó eszköz volt arra nézve, hogy egyéni behívással a zsidó értelmiségiektől, ellenzéki személyektől helyenként „hivatalosan” megszabaduljanak.)

Az 1942:XIV. tc. kimondta, hogy „a munkaszolgálat sem magyar emberhez, sem keresztény gondolkodásban felnőtt fiatalokhoz nem méltó”, s a zsidók vagy a törvényileg zsidónak minősült személyek honvédelmi kötelezettségüknek kisegítő szolgálat teljesítésében tesznek eleget. Behívóval KLGS, azaz különleges századokban – a határon túlra küldték a politikailag gyanús nem zsidó férfiakat, a rendszer szempontjából kompromittáltnak számító szakszervezeti bizalmikat, a tagok behívóval mozgósított százait is.

A területi visszacsatolások következményeitől elválaszthatatlan, hogy a munkaszolgálatos rendszer elérte az együttélő, ab ovo megbízhatatlannak tartott nemzetiségieket. A honvédség a behívott szerbek, vendek, románok, ruszinok és rutének századait állította fel. Főként hadműveleti területen, esetenként az arcvonalban rakodásnál és szállításnál, út- és hídépítésnél, sokféle más, a magyar utászok által lekezelt munkán, polgári ruhában, saját felszerelésükben robotoltak. Gyakorlat volt az aknaszedés, akadályépítés és sokféle más földmunka is. Számos neves, származása miatt kiküldött értelmiségi életét követelte. A doni visszavonulás a munkaszolgálatosok körében is nagy veszteségekkel járt.

Nemeskürty István a Requiem egy hadseregért c. kötetében késői siratóként felidézte a „körmönfont módszerekkel” szervezett „harctéri segédszolgálatot”. A munkaszolgálatosok századainak helyzetét „katonailag képtelennek és példátlannak” minősítette. „Megbízhatatlannak minősített férfiakat fegyvertelenül a harctérre küldeni, hogy ott nemcsak veszélyes, de felelős és bizalmi jellegű műszaki munkát végezzenek: nem csupán kegyetlenség és embertelenség, hanem a hadsereg szempontjából ostobaság is. Ha ugyanis ezek az emberek valóban megbízhatatlanok, nem szabad rájuk felelős munkát bízni; ha viszont ilyen munka az első vonalban rájuk bízható, nem megbízhatatlanok.”

Megemlékezett arról is, hogy „a magyar zsidóság a honvédség 1848-as hősi megszületése óta vérrel írta be nevét a magyar honvédség történetébe”. Tisztelettel említette az első világháború zsidó katonáit és tisztjeit, „akik arany és ezüst vitézségi érmekkel tértek vissza a frontról”. A magyarországi zsidóüldözések törvényesítését, a munkaszolgálat – helyenként gyilkos - gyakorlatát elítélve szigorú katonai - szakmai tényként kezelte, mivel „a hadsereg ezzel az ostoba meghatározással rengeteg kiváló szakembert vesztett”. A lényegre mutatott, mikor megállapította, hogy a munkaszolgálatban "rettenetes megaláztatás volt az állandó megkülönböztetettség, emberi és katona mivoltukból való kirekesztettségük tudata.”

Nagy Vilmos honvédelmi miniszter határozottan fellépett a munkaszolgálatosok szemben tapasztalt atrocitások ellen. Az abszurd helyzetről írta:„A nagyobb harcok idején sok sebesült magyar azért nem juthatott idejekorán megfelelő ápoláshoz és orvosi segítséghez, azért kellett jelentéktelen sebesülésekből kifolyóan meghalnia, mert a szakképzett, kitűnő orvosok követ törtek, árkot ástak, erdőt irtottak, gerendát hordtak, vasúti töltésen kubikoltak – vagy aknát szedtek messze a vonalak előtt”. Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő – „Magyarország megmentését” célzó törekvései szerves részeként - visszatérőleg szót emelt a munkaszolgálatosok érdekében. (A cinikus összejátszások ellenében alig tehetett.) Mégis, az alkotmányos jogrend védelmében felháborodva írta: „Magyarország nem pusztulhat el néhány száz vagy ezer szadista gazember miatt”.

Hazánk 1944. március 19-i német megszállása a munkaszolgálatosok helyzetére is kihatott. Őket nem deportálták, de a június 17-i HM rendelet következményeként a hátországi munkaszolgálatosokat „hadifogolyszerű őrizetben” kellett tartani.

1944 nyarán bevezették a cigány férfiak kötelező munkaszolgálatát, ősszel pedig a budapesti zsidó nőkét is. Utóbbiakból ezreket - férfi munkaszolgálatos századokkal együtt - a nyugati határon dolgoztattak halálra. A (doni, ukrajnai, lengyelországi, a bori (Szerbia), a nyugat-magyarországi erődítő és más) munkaszolgálat százezrek életét hátrányosan érintette, megnyomorította, máig fájó seb.

1945 után a honi munkaszolgálatban, a határon folyt erődítési kényszermunkán megölt, meghalt munkaszolgálatosok zömét exhumálták, Budapesten külön parcellába temették. Szerb Antal, Radnóti Miklós és néhányan díszsírhelyet kaptak. A Kozma utcai zsidó temetőben munkaszolgálatos emlékkövet állítottak, itt alkalmi megemlékezések történtek. A háborús munkaszolgálat egészére nézve a hallgatás volt a jellemző.

A politikai rendszerváltás után ismételten napirendre került, hogy a háborús munkaszolgálat áldozatainak nyilvános emlékművet állítsanak. Közben a Magyar Köztársaság a munkaszolgálat alatt meghalt, miatta károsult személyeknek és közvetlen leszármazottaiknak kárpótlást fizetett. A keleti harctéren elesett, meghalt zsidó munkaszolgálatosoknak a hadisírok hosszú sorában méltó emlékművet emeltek. A közelmúltban a Sopronhoz közeli Balfon európai rangú emléktemető létesült, a helyi emlékkiállítás a határszéli erődítésen robotolt női és férfi munkaszolgálatosok tízezreinek sorsát és áldozatát dolgozza fel.

(Szita Szabolcs egyetemi tanár, a Holokauszt Emlékközpont vezető történésze)