A varsói gettólázadás személyes és történeti tanúja: 102 évesen hunyt el Rose Klepfisz

Lassan egy hónapja, hogy távozott, férjét, a varsói gettó egyik hősét 73 évvel túlélve a varrónő, aki lehetővé tette, hogy a kelet-európai holokauszt kutatói elvégezhessék a munkájukat, aki haláláig őrizte és óvta azt az egykoron hatalmas, elsüllyedt világot, amely egykor az otthona volt: a kelet-európai zsidóságét és a jiddis szocializmusét.

Megjelent: 2016. április 19. 22:44

Rose_Klepfisz.jpg
Rose Klepfisz / az alsó sorban, jobbról a második

1943. április 19-én kezdődött a megszálló nácik elleni felkelés a varsói gettóban. Írásunkkal Rose Klepfiszre emlékezünk.

Varsóban született 1914-ben, állami iskolába járt és remekül megtanult lengyelül. Tizenkét évesen, órás édesapja halála után, ahogy a Forwardnak a napokban megjelent portréjában olvasható, kivették az iskolából, mert kellett otthon a dolgos kéz: varrni kezdett és esti kurzusokra járt a helyi könyvtárba.

Cionista volt egészen addig, amíg egy síelés alkalmával meg nem ismerkedett férjével, aki a Lengyelországban különösen erős jiddis szocialista Bund-mozgalom híve volt, amely a jiddis kultúra fennmaradása, megerősítése iránti elköteleződést ötvözte a társadalmi felszabadítás eszméjével. A cionizmus ellenében azt hirdették, hogy a zsidóknak saját országaikban kell közreműködniük az őket is felszabadító változásokban és nem önálló zsidó országra, hanem kulturális autonómiára vágytak. Rose is közéjük állt.

Már terhes volt, amikor néhány évvel később a varsói gettó lakójává vált majd félmillió másik zsidóval együtt.

Férje, Michal Klepfisz vegyészmérnök, akinek nevét haláláig viselte, az ellenállás egyik vezetője lett, az ő segítségével tudtak robbanószert előállítani a lázadók. A lengyel ellenálláshoz fűződő kapcsolatai révén sikerült biztonságba helyeznie feleségét hamis papírokkal és csecsemőkorú gyermekét, apácák felügyelete alatt. A nap, amikor utoljára látták egymást, Michal 30., míg a kislány második születésnapja volt. Pár nappal később Michal elesett a nácikkal harcolva a Varsói Gettófelkelésben.

A háború utolsó szakaszában Rose együtt bujkált a kislányával, akivel 1949-ben Amerikába emigrált, ahol a történelmükből kilakoltatott jiddis szocialista túlélők között telepedett le Bronxban. Lánya emlékei szerint anyjáék mindig csak Európáról, nem a háborúról, hanem a Bund aranykoráról, hiteikről és reményeikről beszéltek. A varrás mellett gyorsan új munkája akadt Rose-nak: noha nem volt semmilyen előzetes képzettsége, a Jad Vasem és a Jiddis Tudományos Kutatóintézet (YIVO) alkalmazta egy tekintélyes méretű holokauszt-bibliográfia összeállítására: egy évtizeddel az után, hogy megmenekült a varsói gettóból, minden idejét az európai zsidóság – majdnem – megsemmisítésének dokumentumaival töltötte. Következő munkája, 1962-től a Joint kaotikus, átláthatatlan iratanyagának rendezése volt. Huszonhárom év munkájával rendszerezte és katalogizálta a több százezer dokumentumot, amelyek jó része saját, Atlantiszként elsüllyedt, előző életére is fényt vetett: a háború előtti lengyel zsidóságéra. Számos jeles holokauszttörténész tanúsította, hogy el se tudtak volna kezdeni dolgozni az ő munkája nélkül.

Férje és társai emlékezetéért dolgozott évtizedeken át, de ő maga sohasem mesélt a háborús évekről, a gettóról, személyes fájdalmáról nyilvánosan. A dolgát végezte, úgy emlékezett és emlékeztetett.

Ugyanakkor a varrást sem hagyta abba soha és a Bundban, a mozgalomban is végig aktív volt. Fejből tudta az iskolában tanult lengyel verseket és az amerikai jiddis írók több generációjával barátkozott össze a neki adatott 102 év alatt.

„Híd volt a háború utáni Amerika és ifjúkora elsüllyedt zsidó világa között” – zárja portrécikkét a Forward. Nélküle, Rose Klepfisz nélkül mindaz, ami a híd másik oldalán van, immár végképpen történelemmé lesz.