A tavaly meggyilkolt jeruzsálemi lány édesapjának beszéde az idei jeruzsálemi Pride-on

shira.jpg
Shira Banki

Az esemény végén Shira Banki édesapja, Uri Banki is megszólalt, alább az ő beszédét közöljük a ynetnews című online lapban megjelent szöveg alapján.

Eltelt egy év Shira nélkül. Egy borzasztó személyes szenvedésekkel teli év, amelyeket még a közösségünk iránt érzett fájdalmak is tetéztek. Az egyik legreménytelenebb mondat, amelyet gyakran kellett végighallgatnunk a gyilkosság után úgy szólt, hogy épp azért váltott ki országos méretű sokkot és vált feledhetetlenné a tragédia, mert Shira nem tartozott az LMBTQ-közösséghez.

Mennyire elviselhetetlen az a gondolat, hogy ha valaki olyat gyilkoltak volna meg, aki a közösség tagja lett volna, akkor az, ami történt, jó eséllyel megmaradt volna az LMBTQ-emberek belügyének, nem érintett volna meg tömegeket és úgy lehetett volna gondolni, hogy „ez velünk, heteroszexuálisokkal nem történhetne meg”. Tessék: mégis megtörtént. A kés ebben az esetben „vak” volt: mindenkit megsebzett, aki jelen volt, szexuális beállítottságától függetlenül. Lám: bármelyikünkkel megtörténhet. A gyűlölet lényegéhez tartozik, hogy vak áldozataira. A türelem nyitja csak ki a szemet, az tekint csak társként a többiekre.

A gyilkost és a gyilkosságot elítélni könnyű és nagy örömünkre ezt a társadalom elsöprő többsége meg is tette a szekulárisoktól egészen a legvallásosabb rétegekig. De sokan tagadják, vagy csak nem hajlandók észrevenni a közvetlen kapcsolatot a gyűlöletteli szavak, a saját igazságunk kizárólagosságába vetett hit és – végső soron – a gyilkosság között.

A történelem számtalan olyan embert és közösséget tart számon, akiknek annyira igazuk volt, hogy úgy gondolták, másoknak már nem is szükséges elmondaniuk a véleményüket, úgyhogy el is tapostak mindenkit, aki mást mondott vagy gondolt volna. Utólag, persze, az eredményekből már világosan látjuk minden ilyen magabiztos igazság pusztító következményeit.

Ha valaki azt hallja a hírekben, hogy meggyilkoltak egy kamaszlányt, hogy valakinek a gyereke ennek a napnak a végén nem tér haza, akkor – ha csak nem kőből van – elszorul a szíve, de kicsit meg is könnyebbül, hogy nem őt érte a csapás és próbálja elfojtani, elfelejteni az egész szörnyűséget. Ez az óh, persze, oly igen emberi késztetés, felejteni, ez teszi lehetővé, hogy mindez újra megtörténhessen. Néha csak verekedésig fajul a dolog, néha az erőszak kontrollálatlan feltöréséig jut és van úgy, hogy gyilkosságba torkollik.

shira_sz__lei.jpg
Shira Banki szülei

A mostani vasárnap (azóta már: a múlt vasárnap – a szerk) a Támmuz 17 és a Tisa BeÁv (a Jeruzsálem időszámításunk szerinti I. századbeli pusztulására emlékeztető gyászünnepek) közötti három hetes gyászidőszak kezdete. A Szentély lerombolása, amelyre Tisa BeÁv-kor emlékezünk, nem csak vallási esemény, hanem nemzeti is, amely alapvetően meghatározta a zsidó nép sorsát, de sok zsidó nem ismeri a történelmet, vagy nem hajlandó tanulni belőle. A zsidó nemzeti lét nem csak és általában az oktalan gyűlölködés miatt ért véget Izraelben, hanem legfőképpen a vallási és politikai szélsőségek Jeruzsálem falai közötti véres polgárháborúba tartó térnyerése miatt, ez okozta végül a katasztrófát.

Azt tanulhatjuk Shira meggyilkolásából és a 2000 évvel ezelőtti pusztításból is, hogy a mérséklet erényére mindnyájunknak nagy szüksége van, mert a szélsőségesség minden fajtája elkerülhetetlenül önpusztításhoz vezet.

Minden elnémulásunk az uszítással, a társaink méltóságát elvitató, erőszakos megszólalásokkal szemben, akár félelemből, akár közönyből fakad, közös életünk minőségét és némelykor a puszta életünket is fenyegeti. Két napja egy meleg férfit megvertek az utcán és a többiek csendben maradtak, mert nem voltak melegek. Tegnap egy etióp zsidót aláztak meg egy klubban, de az emberek elfordultak, mert ők nem voltak etiópok. Múlt héten összetépték valakinek az imakönyvét, mert úgy ítélték meg, hogy az illető nem elég zsidó ahhoz, hogy használhassa, de úgy gondoltuk, nem a mi dolgunk, mert esetleg nem szoktunk imádkozni, vagy nem járunk gyakran a Siratófalhoz. (A szöveg arra a hó eleji esetre utal, amikor a Siratófal Asszonyai nevű szervezet, amely azért küzd, hogy a nők is imádkozhassanak saját vallási szokásaik szerint a Siratófalnál, például olvashassanak ők is a Tórából, egy 13 éves amerikai lány felnőtté avatási szertartásával egybekötött istentiszteletet tartott a Falnál és videón rögzítették, amikor egy ultraortodox ellentüntető széttépte az egyik imakönyvüket).

Néhány napja egy nő nem engedte, hogy egy beduin lány leüljön vele szemben a vonaton, de ez sem érintett meg túl sok embert, mert nem utaznak vonattal és nem is beduinok. Keleti zsidó ultraortodox lányok nem kerülhetnek be egy önértékelése szerint „elit” iskolába, de a legtöbbünket ez nem érdekel: nem vagyunk ultraortodoxok és máshová küldjük tanulni a gyerekeinket. Egy hete egy iskolaigazgató nem engedett be egy arab lányt az iskolájába, hogy az együttélésről beszéljen, de nem hatott meg a legtöbbünket ez sem, mert nem vagyunk arabok sem.

Tavaly megölték a lányunkat, mert úgy gondolta, mindenki megérdemli, hogy ne kelljen állandó megaláztatások között élnie azért, mert az, aki. Ez már nagyon is a mi ügyünk volt, de már túl késő volt számunkra, és Shira többé már nem fogja látni mindazokat a pozitív változásokat, amelyek majd végbemennek a nyilvános beszédben és a valóságunkban. Mert sokan gondolták úgy és úgy gondolják ma is, hogy mindez igenis az ő dolguk. Némelyek közülük itt vannak most velünk, mások nincsenek, ki-ki saját megfontolásai szerint, de mind így gondolják, amiért hálásak vagyunk nekik, ők jelentik a mi reményünket.

Számotokra még nem túl késő. Ne engedjétek, hogy a gyűlölet, a tudatlanság és az előítélet félresöpörjön Benneteket. Álljatok ki egy türelmes és mérsékelt társadalom reménye mellett. Köszönöm.