A rockzenétől a zsidóságig – beszélgetés Kőbányai Jánossal

k__b__nyai_1.jpg
Kőbányai János (a háttérben édesapja: Kőbányai György)

Prózaíróként kezdte, később rockzene kritikával foglalkozott, hosszú évek óta pedig kiadóvezető és folyóirat-főszerkesztő. Ma hogyan definiálja saját magát? Író? Irodalmár?

Nyolcéves koromtól, mikor elolvastam Jókai Janicsárok végnapjai című regényét, író akartam lenni. Azonban a szokványos költőség gyermekbetegségén túlesve – sajnos? nem sajnos? – magával ragadott a szociográfia, miután az Élet és Irodalom (ÉS) 19 éves koromban közölte egy riportomat. Az ÉS hátoldalán a kolumnás riportrovat akkor fogalomnak számított, akár a szociográfia műfaja, ez a tipikus, szerintem csak a magyar irodalomra jellemző műfaj és mozgalom. Ebben írók és költők szépirodalmi eszközökkel ábrázolták koruk legfontosabb problémáit, s különösen azt a témát, amit zsigerileg érintette őket. Ennek reneszánsza volt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. A régi Mozgó Világ, a régi Valóság, a kecskeméti Forrás és az ÉS versenyeztek, hogy ki hozza a legmélyebb, a rendszer határait leginkább feszegető szociográfiákat. Ebben a hullámban indultam, s voltam egy darabig sikeres. E műfaj legnagyobb alakjának, Csalog Zsoltnak az utolsó évei, és mára kimúló emlékezete érzékíti meg leginkább, hogy ez a műfaj kihalt, ami sokat elmond a magyar társadalomról, amely nem kívánja magát megismerni. A pártokhoz kötődő politika, s az azok gerjesztette ügyek diskurzusa inkább elfedik ezt a hiányzó képet, ismeretet.

Mi terelte a rockzene felé?

Szociográfiai oldalról vizsgáltam és írtam a magyar rock jelenségéről, arról a szubkultúráról, amelyben ki lehetet fejtetni a rendszer iránti ellenszenvet. S majd a „csöves jelenségről”, amely feltárta a rendszer alapvető ellentmondásait, nevezetesen, hogy a “szocializmus” egy máz, szervetlen habarcs, ami nem tudja átalakítani a magyar társadalmat, leginkább azért, mert nem tudja feldolgozni a múltját. Ekkor, a Kádár-korszak késői virágzásában találkoztam először a nyilas eszmék továbbélésével, Hitler-szimpátiával, antiszemitizmussal, aminek hatására fel kellett tegyem magamnak a kérdést: ki vagyok? Egy prousti léptékű regényben, vallomásban kellene ábrázolnom a folyamatot, hogy innen – kiábrándulva a saját világjobbító szerepemből – hogyan jutottam el ahhoz, hogy ha már zsidónak születtem, akkor zsidóként kell éljek! Sok nemzedéktársammal ellenétben ez nem volt soha titok a családunkban. Ez a követelmény, hívás átszabta az intellektuális feladataimat is, és elvezetett – kétéves csavargás és féléves izraeli illegális kibuc-mosáv-jesiva tapasztalat után – a zsidó tárgyú szociográfiákhoz, majd az új Múlt és Jövő 1988-as alapításához.

Mivel foglalkozott Izraelben?

A Múlt és Jövő szerkesztőjeként egyre fontosabb lett a zsidóság szívével, Jeruzsálemmel a kapcsolatom. Ottani mentoraim – Ezra Fleischer és Tomi Lapid – révén nagyobb utakat tehettem az Ígéret földjére. Időközben a Rappaport Ottó vezette Új Keletnek is tudósítója lettem. A Múlt és Jövőnek köszönhetem az első egyéves ösztöndíjamat is a jeruzsálemi Héber Egyetemre 1990-ben, amit azzal az ürüggyel toldottam meg még egy évvel, hogy kitört az Öböl-háború, s haditudósítóként dolgoztam a Népszabadságnak. Majd a következő évben Jichák Rabin és a baloldal nagy visszatérését tudósítottam végig. 2000-ben is egy évre indultam a Szenföldre, mert tanúja kívántam lenni a második milleniumnak, amelyet a legnagyobb névre és sikerre szert tevő zsidó fiú, Jehosua ben Joszéf születéséhez kötnek, valamint a nagy izraeli-palesztínai megbékéléssnek. Mint tudjuk, helyette a gyilkos intifada jött. Nem akartam újságíróskodni, mert tíz éve emiatt nem tanultam meg rendesen héberül. Azonban úgy gondoltam, kötelességem tájékoztatni a gyilkos terrorról, amivel szét kívánták zilálni a fiatal országot. Különösen azért gondoltam fontosnak, mert egy frankfurti utamon azt tapasztaltam, hogy az egyesült Európa mindezt ellenkezően látja és mediatizálja a mai napig. Míg a Szaddam Husszein elleni háborúról szóló cikkeket követelték tőlem a magyar lapok, a palesztin terrort ábrázoló cikkeimet annál kevésbé. Persze a so called szocialista-liberális szegmense. Nem akartam visszamenni az országba, a szellemi közegbe, amely vak és öncsaló kompenzációk okán Izraelt, a zsidó népet nem engedi védeni, képviselni. Óriási szerencse révén megtaláltam az emigráció igen kellemes és hasznos formáját: doktorálni a jeruzsálemi Héber Egyetemen a zsidóság történelme szakán, hála Michael Silber professzornak, témavezetőmnek és mentoromnak.

Izraelben tehát nem csak író és szerkesztő, hanem történész is lett.

Igen, s az első „akadémikus” könyvemet 2002-ben írtam Kertész Imréről Jób díja, háttér és recepció címmel. De ahogy a szociográfus múlt az írói céhben, úgy az írói és kiadói előéletem ebben a másik, „akadémikus”, tudományos közegben is marginalizált. Ám ezt én „teremtő maginalizáltságnak” fogom fel, persze nem mindig vidáman, de annál büszkébben. Időközben a kiadót – hála a digitális technikának, s Fenyő Áginak – Jeruzsálemből vezettem.

Mikor tért vissza Izraelből?

Egy-másfél éve. Egyrészt azért, hogy apám mellett legyek utolsó idejében, valamint azért, mert a megnehezült feltételek mellett már nem vezethetem a távolból a Múlt és Jövőt. Noha az írásnak, szerkesztésnek, intellektuális feltöltődésnek jobban kedvez a jeruzsálemi atmoszféra.

Sorra szűnnek meg folyóiratok forráshiány miatt. A Múlt és Jövőt hogyan sikerül fenntartani?

Önkizsákmányolásból. Néhány munkatársam, elsősorban a már említett Fenyő Ágnes önfeláldozó munkájából, s abból, hogy két lábon élünk: a folyóirat mellett könyveket is kiadunk. Kicsiségünk és marginalitásunk okán nagyot nem tudunk bukni, a kisebb buktákat pedig eleddig túléltük. S persze az olvasók szeretete is hozzásegít a lassan három évtizedes életben maradáshoz. Még van néhány újabb évtizedre való tervem és feladatom.

Nagyon komoly munka az a válogatás, amely a magyar zsidó költészetből szemléz, s amelyből Hegedűs D. Géza állított össze előadói estet. E kötetnek milyen fogadtatása volt? S mikorra várható a második rész?

Ezt a kötetet tartom a kiadó legnagyobb vállalkozásának. A két évszázad magyar zsidó költészete első kötete – Kivirágzás alcímmel – az 1840-es évektől 1919-ig rendezi kánonba a magyar zsidó költők teljesítményét. Óriási anyag, s óriási felelősség, hogy ki legyen benne, s ki maradjon ki. Mert aki kimarad a Gutenberg galaxis alkonyán, az örökre kihullik ama „kollektív emlékezetből.” Ilyen kötet nincs még egy a világon. S ez nem az én érdemem, hanem a magyar zsidóságé. Azé a különös zsidóságé, amely abban a kultúrában, amelyben megtelepedett, ilyen termékeny produkcióra volt képes. Nincs az a történelmi összegzés, amely ennél érzékletesebben fel tudná tárni és bemutatni a kurta magyar–zsidó együttélés intenzitását, azt a viszonyt, amit a magyar zsidók reprezentáltak a magyar kultúrában. Azt hittem, hogy ez a nagy dokumentum – a rendszerváltáskor újra kiadott Herzl Biblia mellett – minden magyar zsidó, s a zsidóság iránt érdeklődő olvasó könyvespolcán, s minden tanári szoba vitrinjében ott lesz. Erre még várni kell, de Hegedűs D. Géza – hozzám hasonlóan lenyűgözve az anyagtól – az ügy és annak népszerűsítése mellé állt. A második kötetet – amely az 1920-tól napjainkig tartó részt összegzi Kiszántás alcímmel – remélhetően ennek az évnek a végén tudjuk kihozni. S azért éppen 1920-tól, mert próféta-költőink már ekkortól érzik a „Járkálj csak, halálraítélt” állapotát.

Kácsor Zsolt

Kőbányai János (1951, Budapest) író, szerkesztő, szociográfus, történész. 1975-ben szerzett diplomát az ELTE jogi karán, 2001-2011 között a jeruzsálemi Héber Egyetem doktori iskolájának hallgatója volt. 1973 óta publikál, 1978 óta szabadfoglalkozású író. Számos novella-, riport-, interjú- és szociográfiai kötet szerzője. 1988 óta a Múlt és Jövő főszerkesztője. Budapesten él.

Témák: