A klezmer visszatért

---

bereczky_csaba_interju.jpg
Fotó: Sióréti Gábor / Magyar Narancs

A bemutatón említette, hogya közlemúltban elhunyt Angelusz Iván 2009-ben javasolta önnek, hogy rendezzen egy klezmerfilmet. Ez azt jelenti, hogy a Soul Exodus ilyen sokáig, hét évig készült.

Nem, a filmmel 2011-ben kezdtem foglalkozni. Egy korábbi ötlet szerint egyébként egy teljesen más alkotás született volna, méghozzá tévéfilm, s akkoriban úgy éreztem, nincs kedvem ahhoz, hogy ebből a témából tévéfilmeket csináljak. 2011-ben alakult ki a fejemben az a történet, ami most a mozikba került. De ebben az elmúlt öt évben benne volt az is, hogy 2011-ben nagy átalakuláson ment át a hazai filmgyártás, a filmalap igazából 2012-ben működött teljes gőzzel, szóval az ilyen előzmények miatt tartott a munka ilyen sokáig. Természetesen az is időbe telt, míg megtaláltuk a szereplőket, hiszen egy ilyen kreatív mozi-dokumentumfilmben a szereplők a legfontosabbak.

Hogyan talált rá éppen a „Nazaroffokra”?

A választ onnan kell kezdenem, hogy a már említett Angelusz Iván mély érdeklődést keltett bennem a klezmer iránt, s egyre több mindenkit ismertem meg ebből a műfajból. Korábban más tradicionális zenékkel foglalkoztam, erdélyi cigány zenével például, sőt még flamencóval is.

Mi fogta meg a klezmerben?

Az, hogy ez a mi régiónk zenéje, s éppen úgy Kelet-Európa népzenei kultúrájának része, mint a tradicionális cigány, magyar vagy román zene. Megragadott benne az is, hogy mennyire érdekes a története: hiszen megszületett Kelet-Európában, a régi Oroszországban, megszűnt a második világháborúval, de újjászületett Amerikában, s onnan szivárgott vissza Kelet-Európába, majd a rendszerváltás után Magyarországon is újra megjelent. Ezt az újjászületést akartam elmesélni ebben a filmben, azt az utat, ahogyan egy zenei hagyomány az identitásukat kereső emberek révén visszatér a saját forrásához. Olyan szereplőket akartam, akik nem csak jó zenészek, de hiteles emberek is, hiszen a film csak akkor lesz jó, ha ők saját magukat adják. Megismerkedtem az 1989 óta Budapesten élő Bob Cohennel, ő mutatott be a többi tagnak. A filmben szereplő zenekar tagjai mér régebbről ismerték egymást, játszottak is együtt, de korábban nem voltak egy csapat.

Ön ismét zenés filmet csinált, ezek szerint játszik is valamilyen hangszeren?

Nem. Úgyhogy a forgatáson azt mondtam a fiúknak: az én hangszerem a kamera, mindenki játsszon azon, amin tud, és bízzon meg a másikban, hogy jól csinálja. Egyébként én nem a filmekhez szoktam zenét keresni, hanem a zenén keresztül mesélem a filmet, nálam mindig a zene az első, ami inspirál.

Az elmúlt öt évben, míg a film készült, megtudott valami újat a zsidóságról, erről az identitásról, kultúráról?

Elég közel állt hozzám ez a kultúra már Erdélyben is, elég sokat tudtam róla, de abban az egyben csak reménykedhettem, hogy lehet erről a témáról másképpen is beszélni, ahogyan szoktak. Itt, ha a zsidóság szóba kerül, akkor a komolyabb beszélgetéseknek mindig van egy tragikusabb vetülete, rosszabb esetben pátosza, de én más szemszögből is akartam erről a témáról beszélni, ezért örültem neki annyira, hogy zsidó származású amerikai szereplőkre találtam rá. Ugyanis, mint kiderült, a súlyos kérdésekről egészen másképpen is lehet beszélni, mint ahogyan azt mi Kelet-Európában megszoktuk. Ez az én saját fölfedezésem volt, de szerencsére a film nézőitől is visszahallottam már, hogy íme, lehet a saját sorsunkról vélt vagy valós előítéletek nélkül is beszélni, méghozzá humorral, öniróniával, életkedvvel és életigenléssel.

Kácsor Zsolt

---