A holokauszt városi emlékműve Debrecenben
Teret építeni a hiánynak. Noha a különféle kollektív traumák, illetve a holokauszt egész kultúránkat átható traumájának ábrázolása rendkívül kiterjedt a világ építészetében, idehaza a kollektív amnézia, az elhallgatás évtizedei után csak lassan indult el valamiféle kísérlet arra, hogy érvényes építészeti narratíva formálódjék a téma körül.
debrecen_eml__km__.jpg
Fotó: Bujnovszky Tamás
Nehéz ügy és az évtizedek múltával egyre nehezebb. A holokauszt után hetven évvel rendkívüli nehézséget okoz mindenféle olyan jelhagyási kísérlet, ami a történtek megidézésére alkalmas. A kultúra folyamatosan változik, ám az utóbbi évtizedek legradikálisabb változása a tudásátadást, az információ formáját érintette. Azt tapasztaljuk, hogy ha nem alakult ki az elmúlt évtizedben az emlékezés és feldolgozás közös kódja, akkor ma már szinte lehetetlen ennek megalkotása. Városi terekben kellene létrehozni olyan szituációkat, amik elmúlt dolgokra utalnak, amiknek szereplői közül már csak kevesen vannak életben. Az „oral history”, a történtek hagyományos kutatása, dokumentálása és bemutatása egyre erőtlenebb közvetítőnek, médiumnak tűnik, hiszen az a közösség, aminek tragédiáját be kellene mutatni, eltűnt. Sokak szemében annyira idegennek és távolinak hat az együttélés, mintha a történelem előtti időkben zajlott volna.
Éppen ezért nagyszerű, de sajnos szinte egyedülálló az a kezdeményezés, aminek keretében a debreceni városvezetés, a Debreceni Zsidó Hitközség és a Debreceni Egyetem Műszaki Karának Építészmérnöki Tanszéke közösen, oktatási projekt során, egy MSc kurzus komplex tervezési feladataként megtervezte és felépítette a város valamikor közel 6000 zsidó polgárának emlékét őrző városi teret. Helyszíne az egykori ortodox zsinagóga udvara, ahol a szinte eredeti állapotban megmaradt kóser vágoda, az újra működő imaház és a rekonstrukció alatt álló mikve található. A belső tanszéki pályázatra beérkező 14 koncepcióból Bán Ferenc, Kovács Péter és Sugár Péter építészek hetet küldtek tovább a zsűribe, ahol végül Nagy Marianna elképzelését hirdették ki győztesként (OCTOGON 2014/3).
Ez a terv, illetve a nemrégiben átadott és megépült emlékhely rendkívül gazdag értelmezési tartományt jelöl ki a befogadók számára. Direkt vizuális eszközök, szoborszerű megfogalmazások helyett, a városi helyszín és a létrehozni kívánt narratíva rétegzett struktúrájából indult ki, vagyis következetesen és kizárólag építészeti eszközöket alkalmazott.
Kompozíciójában a nyitottság és zártság, a befejezetlenség, a nyersesség, a töredékesség különféle minőségeit rendelte egymáshoz úgy, hogy végeredményben korok, textúrák, maradványok és különféle lenyomatok síkjai definiáljanak egy teret, amiben az emlékező és a meggyilkoltak emléke végül egymásra találhat. Az utcai üzletsor mögött hosszan végigfutó betonfallal átellenes oldalon a zsidó közösségi épületek vakolatlan, megsérült tégla-tűzfalai állnak, míg a két térfal között a zsidó temetői hagyományban, az emlékezésben kulcsszerepet játszó kövek, kavicsok borítják a földet. A nevek falát meredeken előrenyúló előtető zárja föntről, résein reggel a napfény vékony csíkokkal világít meg egy-egy nevet. A falak, a síkok itt nem lezárnak, hanem egy teret jelölnek ki.
A teljes írás ide kattintva olvasható el
Pészah 5786 / 2026: Hol kapható az ünnepi macesz? – Helyszínek és választék
Pészah 5786 / 2026 – Ünnepi széderesti menüválaszték
