A „földre szállt pokol” történész szemmel

– A kutatások alapján úgy tűnik: azt, hogy milyen szörnyűség vár a magyarországi zsidókra, már korán, 1942-ben is lehetett tudni, feltéve persze, ha az ember tudni akarta. De sokan inkább nem akartak tudomást venni a valóságról, s ennek számos oka van – mondta Ungváry Krisztián történész, egyetemi oktató azon a beszélgetésen, amelyet a Mazsihisz szervezett a budapesti gettó felszabadításának 72. évfordulója alkalmából a budapesti Kazimír Bisztróban.

A korszak egyik legismertebb és legelismertebb történésze a rendezvényen olyan történelmi tényekről számolt be, amelyek nem, vagy csak alig ismertek a hazai nagyközönség számára. Azzal kapcsolatban, hogy maguk a kortársak mit tudhattak a zsidókat ért bűnökről, a szakember elmondta: 1942-43 folyamán ezres nagyságrendben érkeztek Budapestre olyan menekültek, akik beszámoltak a lengyelországi munkatáborokról, sőt magyar munkaszolgálatosok is látták, láthatták a külföldi gettókat, azaz tudhatták, megsejthették, hogy mi vár a magyar zsidókra a fővárosban és vidéken.

A beszélgetés moderátora Nagy Ákos, a Mazsihisz munkatársa volt, aki többek közt megkérdezte a történészt arról, hogy miért nem áll rendelkezésre több kutatás és tanulmány a budapesti gettó történetéről, mire Ungváry közölte: a szocializmusban a politikai vezetés nem volt érdekelt abban, hogy a széles nagyközönség alaposabban megismerje a vészkorszak történetét, s ebben az ügyben azóta sem léptünk előre. A budapesti gettó történetét magyarul még nem írta meg senki, holott számos forrás létezik a témában, bizonyság erre Tim Cole történész professzor angol nyelvű könyve a magyar fővárosban történtekről.

Nagy Ákos kérdésére, miszerint voltaképpen mit is kellene tudnia a budapesti gettóról a mai átlagembernek, ha még a zsidó közösség is megosztott abban a kérdésben, hogy inkább a jövőbe tekintés, az előrenézés fontosabb-e, mint a múltra való emlékezés, a történész azt válaszolta: az átlagembernek elegendő volna annyit tudnia, amit Mára Sándor jegyzett föl a naplójába a „földre szállt pokolról”, s tudatosítani kellene az átlagemberekben azt is, hogy mindez nem német „megrendelésre” történt. Ungváry hozzátette: akármilyen bizarrul hangzik, de egyetért Karsai László történésszel abban, hogy a nyilas rémuralom a halálos áldozatok számát tekintve nem volt olyan tragikus a zsidó közösség számára, mint az azt megelőző Sztójay-kormány zsidópolitikája. Szálasi ugyanis – a nyilas kormány nemzetközi elismertetésének reményében – hajlandó volt bizonyos engedményekre a zsidókkal szemben.

ungvary_01_18_2.jpg
A szerző fotói

A történész azt mondta: pontos számokat még mindig nem lehet tudni a gettó halálos áldozatainak számáról, az azonban szinte bizonyos, hogy a legtöbben egyszerűen éhen haltak. Mint mondta, arra vonatkozóan sincsenek pontos adatok, hogy a nyilasok mennyi embert lőttek a Dunába, a halottak azonosítása ugyanis nem történt meg, de az eddigi adatok szerint a folyóparton meggyilkoltak száma három ezer és négy ezer közé tehető. Arra a kérdésre, hogy mit tudott minderről a magyar társadalom, Ungváry azt felelte: aki a pesti belvárosban élt, az sokat tudhatott a gettóról, ám a külvárosokban élőkhöz nem jutott el túl sok információ. Azzal azonban a magyar társadalom tisztában lehetett, hogy az emberi jogaitól és emberi méltóságától megfosztott zsidóság úgymond „szabad préda”, s szinte mindent el lehet velük szemben követni. Hozzáfűzte: árnyalja a társadalom részvétlenségének okait, hogy 1944-45-ben nem csak a zsidók éltek át embertelen szenvedéseket, a főváros ugyanis ostrom alatt állt, Budapestet légitámadások érték, az emberek mindennapi tapasztalata volt a háborús pusztítás. Ungváry szerint azonban ez sem magyarázat arra, hogy a magyar társadalomban nem volt jelentős szolidaritás, azaz ma hiába próbálják egyesek azt sugallni, hogy nagyon sokan voltak az embermentők, valójában csak kevesek segítették az üldözötteket. Igaz, a történész szerint ezt is árnyaltan kell látni, hiszen tény: volt olyan budapesti polgár, aki 1945 februárjáig zsidókat bújtatott, utána pedig sváb és francia származású SS-katonákat. Ungváry úgy fogalmazott: kínzó kérdés, hogy a magyar társadalomban miért nem voltak sokkal többen, akik segítették volna a zsidókat?

Ungváry Krisztián szerint a Vörös Hadsereg tevékenységét sem szabad egyoldalúan megítélni, álláspontja szerint ugyanis a szovjetek nem felszabadították a magyar fővárost, hanem bevették, azaz a gettó esetében pontos lehet a felszabadulás kifejezés használata, de ez nem igaz az egész városra. Szerinte pontosabb a megszabadulás szó, elvégre Budapest lakossága inkább megszabadult a náci és nyilas uralom alól, semmint felszabadult a Vörös Hadsereg által.

Azzal kapcsolatban, hogy maga a zsidó közösség sem volt egységes a történtek megítélésében, Ungváry Krisztián kifejtette: természetesen nem igaz az antiszemiták gyakran hangoztatott állítása a zsidók állítólagos nemzetközi összefogásáról, hiszen a vészkorszakban az asszimilálódott, vagyonosabb zsidó polgárság körében voltak olyanok, akik lenézték szegényebb sorsú, más társadalmi körülmények között élő hittestvéreiket, teljesen függetlenül azok zsidóságától. Mint mondta, emberileg érthető, hogy sokan nem kívántak szembenézni vélt asszimilációjuk kudarcával, mert akkor azzal kellett volna szembesülniük, hogy addig élethazugságban éltek. A valóság ugyanis az volt, hogy ha a magyar társadalomból igenis ki lehetett szakítani olyanokat, akik igazi magyaroknak tekintették és vallották magukat, akkor ez nem más volt, mint a vélt beilleszkedés halálos kimenetelű kudarca.

Kácsor Zsolt

Ungváry Krisztián (Budapest, 1969) történész, egyetemi oktató, borász. Főbb kutatási területei: a XX. századi had- és politikatörténet, a kommunista időszak titkosszolgálati rendszere, az állambiztonság. Legutóbbi kötete „A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege – Diszkrimináció és társadalompolitika Magyarországon, 1919–1944” címmel tavaly jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.

Témák: