1944. március 19-én szállták meg a náci Németország csapatai Magyarországot

---

Megengedhetetlennek tartotta, hogy Németország hátában megbízhatatlan szövetségesek legyenek, ezért még 1943 szeptemberében utasítást adott a Margarethe I. és II. néven Magyarország és Románia megszállási tervének kidolgozására. A végső döntés 1944. február 28-án született meg. Ekkorra Hitler meggyőződött Antonescu és ezen keresztül Románia megbízhatatlanságáról. Kállayékkal kapcsolatban viszont az a hír járta, hogy március második felében angol és amerikai misszió érkezik az országba – utóbb ez meg is valósult – nagyobb egységek érkezését előkészítendő. A németek Magyarországgal szemben a katonai eszközöket politikai megoldással kívánták kombinálni. Március közepén Horthy meghívást kapott a Birodalomba, amit némi tépelődés után és elsősorban Szombathelyi ösztönzésére elfogadott. {I-133.} A március 28-án Klessheimben megkezdődött tárgyalásokon Hitler azt kérte a magyar államfőtől, hogy adja beleegyezését a német megszállásba és nevezzen ki új, megbízhatóbb kormányt. Horthy, belátva lehetetlen helyzetét, többszöri tárgyalás után beadta derekát. Közben március 19-én a német csapatok rendkívüli gyorsasággal megszállták az országot. Kállay tehetetlennek bizonyult, a honvédség nem kapott parancsot az ellenállásra, sőt, azt a még Ausztriában tartózkodó Szombathelyi táviratilag meg is tiltotta. Az egész társadalmat meglepetésként érte a megszállás híre. Kállay a figyelmeztető jelek ellenére sem hitte el, hogy a német hadsereg hajlandó erőket áldozni Magyarország elfoglalására. Ellenállásra, sztrájkokra sehol sem került sor, ami bizonyos fokig a németeket is meglepte. Egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre volt az, aki fegyverrel fogadta a Gestapo embereit, még a kilátástalan körülmények ellenére is halandó volt vállalni a harcot. A fegyveres ellenállásnak nem is lett volna sok esélye a sikerre. A német hadsereg ekkor még túl erős volt és sem szovjet, sem pedig angolszász csapatok nem tartózkodtak a magyar határok közelében. Az ország háborús pusztulása ekkorra már bármelyik megoldás esetén is elkerülhetetlennek látszott, ugyanakkor a tengellyel való szakítás előnyösen befolyásolta volna Magyarország háború utáni jövőjét.

A megszállás után Magyarország továbbra is a tengelyhatalmak oldalán maradt – annak minden következményével. Az állami élet megőrzött maradványai arra jók voltak, hogy a nyugati hatalmak a magyarokat ne megszállt, hanem csatlós országként kezeljék. A németek viszont a magyarországi erőforrások maximális kihasználására törekedtek. Veesenmayer már 1943 végén világosan megfogalmazta. „Minden magyar … aki tevékenységével csökkenti megterhelésünket, a Führer tartalékát erősíti … minden magyar, aki értünk vérzik, csökkenti véráldozatunkat.” Románia megítélése Antonescu révén mégis okkal kedvezőbb volt, de a csehek is jobb helyzetben voltak. Csehországot a nyugatiak áldozatna és Benes emigráns kormányán keresztül szövetségesnek tekintették, miközben az ország lakossága viszonylag nyugodt körülmények között dolgozott a Harmadik Birodalom javára.

Március 19-én az emberek többsége közömbösen fogadta a német erőket és csak fokozatosan döbbentek rá a megszállás következményeire. Az angolszász légierő immár kíméletlenül bombázta a fontosabb magyar célpontokat, elsősorban gyárakat és közlekedési csomópontokat. Április 3-a és szeptember 30-a között összesen 19 légitámadás érte az országot. A bombázások következtében mintegy 20 ezer ember halt meg, április végéig közel 100 ezren hagyták el a fővárost. A német hadsereg azon túl, hogy jelen volt, számos középületet lefoglalt és súlyosan megterhelte az ország gazdaságát. Eltartásuk a magyar kormánynak havi 200 millió pengőbe került. Hatalmas mennyiségű élelmiszer és nyersanyag, kisebb mértékben ipari termék áramlott ki az országból – fizetség nélkül. A német klíringadósság összege az 1943 decemberi 1 milliárd márkáról 1944 végére 2,5 milliárd márkára emelkedett, sőt májusban az SS-nek olyan egyezményt sikerült kicsikarnia a Weiss–Chorin–Kornfeld családoktól, melynek révén a családtagok szabad külföldre távozása fejében 25 évre megszerezte teljes vagyonukat.

1944 elején Magyarországon mintegy 800 ezer zsidó vagy annak tekintett személy tartózkodott. Itt élt ekkor Kelet-Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége. Életlehetőségeik korlátozására, összegyűjtésükre, majd Németországba deportálásukra az első lépések a megszállás után rögtön megkezdődtek. A cél az Endlösung, a zsidókérdés német minta szerinti megoldása volt. Ennek irányítása a Judenkommando feladata lett, Adolf Eichmann parancsnoksága alatt. Bármilyen ellenállás kibontakozásának megakadályozására, illetőleg a zsidó lakosság megnyugtatására március 21-én megalakíttatták a Zsidó Központi Tanácsot, amelynek közvetítői szerepet szántak. Március és április folyamán számos korlátozó rendeletet léptettek életbe. Többek között a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték, csökkentették fejadagjaikat, a tulajdonukban lévő közlekedési eszközök leadására kötelezték őket. Begyűjtették a zsidónak tekintett írók könyveit és megkezdték bezúzásukat. Sor kerül a kényszerlakhelyek kijelölésére, a gettósításra, majd elkezdték kiszállításukat a német koncentrációs táborokba. Az embertelen akció ellen többek között a hazai egyházak vezetői is erélyesen tiltakoztak. Horthy 1944. július elején leállíttatta a deportálásokat, ami csak a nyilas hatalomátvétel után folytatódott. A holokausztnak 334 ezer magyarországi zsidó esett áldozatul. Hasonló sors várt a hazai cigányságra is, közülük több ezren vesztek oda a koncentrációs táborokban.

Forrás:
Magyarország a XX. században
Főszerkesztő: Kollega Tarsoly István
https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/34.html

---