Ehetünk-ihatunk a kidduson, de a szellemi táplálék fontosabb

Érdekes probléma vetődött fel az egyik pesti zsidó közösségben: az volt a kérdés, hogy megengedhető-e, ha egy zsinagógában egy péntek esti szombatfogadáson – a „terülj, terülj, asztalkám” jegyében – a falánkság veszi át a főszerepet az egyszerűbb és szakrálisabb megoldás, azaz a barhesz és bor (szőlőlé) helyett. A témát – stílusosan szólva az ünnepi asztalt – dr. Frölich Róbert országos főrabbival jártuk körbe.

– Azt mondta nekem a minap egy vallásos zsidó ember, hogy ő nem nézi jó szemmel, ha a péntek esti szombatfogadáson a kiddus leminősül „zabálássá”, mert ez azt feltételezi, hogy sokan esetleg csak enni járnak ilyenkor a templomba. Holott az ókori vagy középkori zsidó közösségek esetében a szűkölködős, szegényebb korszakokban a kiddus korabeli „szociális étkeztetés” lehetett, azt a célt is szolgálhatta, hogy aki egész héten alig eszik, az legalább pénteken este lakjon jól. Mit gondol erről a kérdésről az országos főrabbi?
– Minden felvetésben van igazság. Abban is, hogy egyesek csak enni jönnek, s abban is, hogy egyen egy jót az, akinek hétközben kevesebb jut. A vírus előtti boldog békeidőkben, amikor még nem született meg az az ostoba döntés, hogy nem lehet kiddust tartani, nálunk, a Dohányban is voltak olyan emberek, akik azért jöttek, hogy egyenek. 

– De mi következik a zsidó hagyományból?
– Jó, akkor tegyük rendbe ezt a kiddus kérdést! Aki azt mondja, hogy a kiddus lényege az áldás elmondása a bárheszre és a borra, annak igaza van, hiszen valóban meg kell szentelni a sábeszt, ez kötelező érvényű dolog, akárcsak a kenyér elfogyasztása, s igen, ezzel mi eleget is tettünk a kötelezettségünknek. De! Arra, hogy az ősidőkben ennél miért lehetett bőségesebb a kiddus, van egy indirekt bizonyítékunk. Mégpedig a szombat délelőttönként elmondott mi sebérach kezdetű szöveg, amely többek között azt mondja: áldja meg az Isten azokat, akik a vendégeknek kenyeret adnak, és azokat is, akik adakoznak a szűkölködőknek, a szegényeknek. Vagyis áldja meg az Isten azokat, akik azoknak adnak enni, akiknek nincs. Mivel a szöveg kontextusa maga a kiddus, ebből az következik, hogy a kiddus alkalmából adott táplálékról van szó. A kérdés másik vetülete a vendéglátás fogalma. Aki bejön a kiddusra, az valójában vendégségbe jön. S ha valakit meghívsz az asztalodhoz, akkor nem egy szelet pirítóst adsz neki, hanem kiteszel magadért, nem? Nagyon fontos tényező a szegények, a szűkölködők megemlítése a szövegben. Igenis vannak olyan emberek a zsidó közösségben, akiknek számít, ha hetente legalább egyszer annyit ehetnek, amennyi beléjük fér.

Fotó: Jevgenyij Cserkaszkij/Pixabay

– Az ön személyes életében milyen példákat látott a kiddus lebonyolítására?
– Mindenféle kiddust láttam már. 

– Közösségektől függően?
– Igen, közösségektől függően más és más példákat láttam. Régen a Dózsa György úti zsinagógában bárhesz volt és szódavíz. Jártam Újpesten, ahol semmi nem volt. Voltam a Pávában, ott sem volt semmi. Aztán a Dohányba kerültem, ahol eleinte közösségi kiddus nem is volt, szép lassan én vezettettem be. Lett minden pénteken kiddus, aztán minden héten lett sálesidesz (harmadik étkezés, sálesüdesz – KZS), aztán nagyobb kiddusok és nagyobb sálesideszek lettek.

– Az ön számára melyik „kiddustípus" a legrokonszenvesebb?
– Én azt szeretem, ha mindenki jól érzi magát, és ez nem annak a függvénye, hogy mi van az asztalon. A Dózsa György úton bárhesz volt és szódavíz, mégis nagyon jól érezte magát mindenki. Összeszokott társaság volt, egykorú csapat, mindegy volt nekik, milyen a kiddus. Emlékszem a rabbiképzős kiddusokra is: bárhesz volt és kakaó.

– A legendás Scheiber-féle kiddusokról van szó, amikor a rabbi  messzire eldobálta a letépett barheszdarabokat?
– Igen, arról. Megtörte a bárheszt, eldobta, és a bárhesznek esélye sem volt arra, hogy leessen a földre. Pedig az emberek nem a bárheszért és a kakaóért mentek, hanem hallgatni Scheiber Sándort. Nézze, nem állítom, hogy kiddus ügyben enyém a megfellebbezhetetlen igazság, biztosan van olyan, aki vitába száll a szavaimmal, de én így gondolom. Remélem, kiderült a szavaimból, hogy a kiddus nem azért van, hogy leüljünk és két pofára zabáljunk. Arról szól, hogy gyűljünk össze és legyen tóramagyarázat, azaz legyen valaki, aki a hetiszakasz kapcsán okosakat mond. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy okosakat mond, és próbálja tanítani a közösséget. Ez az egésznek a lényege. Egy kidduson nemcsak  a fizikai étvágyunkat, de a szellemi éhségünket is ki kell elégíteni. És ez utóbbi a fontosabb. Adhat az ember lazacot kiddusra, mert ha unalmas és rossz a tóramagyarázat, akkor tönkreteszi az ételt. De ha jó az előadás, akkor a kiddust két szál ropival is élvezni fogjuk.

(Címlapkép: Dr. Frölich Róbert. Fotó: Mazsihisz/P. T.)