Az utódok reménysége: a holokauszt emléknapjára

2020. Április 16. / 21:26


Az utódok reménysége: a holokauszt emléknapjára

A holokauszt emlékezete azokért fontos, akiket ez az emlékezet tart életben, és azokért, akikre ma és holnap vigyáznunk kell.

Mind hallottunk történeteket, talán tanúi is voltunk olyan jeleneteknek az utóbbi napokban, amikor idős társainkat szidalmazták az utcán fiatalabb járókelők. Hogy miért nem maradnak szépen otthon, hogy mernek kimenni az utcára, amikor az egész lezárás, amiben most élünk, „miattuk van”.

Akkor is Niszán hónapja volt, a Pészach ideje. Hetvenhat évvel ezelőtt. A szabadság ünnepének idején terelték őket gettóba, rakták vonatokra, vitték óriási többségüket Auschwitz-Birkenauba, meggyilkolni. A bocskaiba bújtatott kiskölyköket, a Jakab-fivéreket. A gyerek kezét szorongató öregasszonyt az Auschwitz-album képeiről. Konrád György kis unokahúgait. A falvak és kisvárosok lakóit. A kocsmárost, a földbérlőt, a koldust. A magyar élet hordozóit. Írókat és háztartásbeliket. Volt, akinek megszakadt a szíve értük. Volt, aki, ha nem is szerette őket, túlzásnak, embertelennek tartorra, ami történik velük. És volt, aki úgy gondolta, hogy annak ellenére is sok, hogy miattuk élünk úgy, ahogy, hogy miattuk van minden. Volt, aki sajnálta, de úgy gondolta, már nem jönnek vissza. Érthető. Senki nem mondhatja helytelennek, ha elviszi a komódot, a kisszéket, ha beköltözik, mielőtt más tenné rá a kezét az elhagyott lakásokba.

Eltűntek.

Évszázadokig éltek együtt a magyar vidékkel, aztán pár hét alatt eltűntek. Kegyeletes emléktáblák őrzik történelemmé váló emléküket.

Akkor már mindenki érthető volt, érthetően viselkedett. Azt hallgatták már régóta, hogy miattuk ilyen, ilyen reménytelen, ilyen kilátástalan, keserves minden. Hogy miattuk van. Jó hallani, hogy mások miatt. Hogy a másik az, aki tehet róla. Rá is lehet mutatni. Ő.

Az emlékezetbe visszatérhetnek, a falvak, kisvárosok, az egykori szomszédok leszármazottainak emlékezetébe. Csak egyszer kéne megsiratnunk őket sajátunkként. Olyanokként, akiknek nem volt térkép e táj. Belenőttek, belőle nőttek, mint fatörzsből gyönge ága. És Auschwitz sötét ege alatt hamvadtak el.

Az emléküket akkor őrzöd, ha néha eszedbe jut, milyen ország lenne az, amelyiknek ők is a polgárai lennének. Ha még itt volnának, a dédunokáik együtt járnának óvodába a gyerekeiddel. Ha elképzelnél egy másik, egy még igazibb, holokauszt nélküli Magyarországot. És ha nem jutna eszedbe, még a gondolataid között se fordulna meg megkérdezni az „öregeket”, mit keresnek az utcán. Hiszen ők tehetnek róla, hogy jobban ki vannak szolgáltatva a vírusnak, mint a fiatalabbak. Értük hozzuk az áldozatot, ők meg pofátlanul ki mernek menni kutyát sétáltatni, bevásárolni. Pedig hálásak lehetének, de még nekik áll feljebb.

A történet vége szerencsére nem mindig tömeggyilkosság. A történet elején viszont az áll, hogy ők tehetnek a mi minden nyomorúságunkról. Az erdélyiek, a külhoni magyarok, akik elveszik a munkánkat. Az öregek, akik miatt be kell zárkóznunk. A migránsok. Egy jól körülhatárolható, idegen csoport, akire minden frusztrációnkat ráterhelhetjük, minden félelmünket kivetíthetjük. Akik lehetővé teszik, hogy szembenéznünk se kelljen a valósággal. Akik lehetővé teszik, hogy igazunk büszke tudatában legyünk kegyetlenek. Hiszen ők tehetnek róla. Megérdemlik.

Emlékezni kell, mert az emlékezet a világunkban tartja őket. És emlékeznünk kell önmagunkért, a saját életesélyeinkért. Ahelyett, hogy ünnepélyesen megfogadnánk, hogy soha többet, figyeljünk a saját apró, önigazoló, felelősséget áthárító, frusztrációt agresszióba fordító gesztusainkra. Vigyázzunk egymásra.

Legyen áldott drága halottaink emléke. A bocskais kisfiúké, a népi írók társaié, a nagy magyar hazafias versek szerzőié, a háztartásbelieké, a meg nem született nagynéniké és dédunokáké.

Ma gyászolunk, emlékezünk és reménykedünk.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek