Visszatérés egy elpusztított peremvidékre

Érdemes megjegyezni Claudio Lomnitz nevét: az amerikai-mexikói író, antropológus, egyetemi tanár nagyon érdekes és alapos könyvet írt kelet-európai zsidó gyökereiről, arról az elveszett világról, amely ma már legfeljebb azokon a fényképeken létezik, amelyeket ebben a kötetben láthatunk. A magyarul a Noran Libro kiadásában megjelent kötet címe A mi Amerikánk, de ezt a címet is kaphatta volna: A mi életünk. 

A magyar olvasó aligha tudja, hogy hol fekszik Nova Sulitza városa, pedig hozzánk viszonylag „közel” van: a szomszédos Ukrajnában. Akkor képzeljük el, mit jelenthet ez a fura, szlávos hangzású név egy Dél-Amerikában felnőtt fiúnak, aki körül gyerekkorában franciául, spanyolul, majd angolul beszéltek, úgyhogy ő maga ezek közül egyiket sem tekinti anyanyelvének – ám roppant fájlalja, hogy nem beszél sem oroszul, sem jiddisül. Legbelül ugyanis úgy érzi: neki igazából ezen a két nyelven kellene értelmeznie a világot.

Claudio Lomnitz

A nyelvi „káoszban” felnőtt fiú nem más, mint Claudio Lomnitz író, antropológus, tanár,  újságíró, aki elhatározta, hogy a nyomába ered a gyökereinek, és kideríti, hogy a világ másik tájára szakadt családja honnan érkezett az újvilágba. Ebből a kutatásból lebilincselően izgalmas munka született, amelyet pár nap alatt elolvastam, a történet ugyanis olyan sodró lendületű, hogy visz és sodor magával. Pedig a szerző olykor oldalakon át csak azon lamentál, hogy miért nem tud németül – éppen ő, akinek a családja annak idején a nagy német klasszikus zeneszerzők művein nevelkedett. 

Claudio Lomnitz segítségével bejárjuk a már említett Nova Sulitzát, ahonnan a szerző apai családja származik. A település neve igazából Novoszelicja, ám ehelyett  a fordító (nagyon is indokoltan és helyesen) a Lomnitz család emlékezetében megőrzött, jiddis átiratú román névváltozatot használja. (A remek fordítás egyébként Cser Brigitta munkája.) A szerzővel együtt csodálkozhatunk rá a régi, a vészkorszak előtti Nova Sulitza életére, ahol az emberek annak idején négy-öt különböző nyelven fejezték ki magukat: oroszul (ukránul), németül, moldávul (románul), jiddisül. 

Ilyen az, amikor egy települést kettészelő utca egyik oldalán az Orosz Birodalom határa van, a „túlpart” azonban már az Osztrák-Magyar Monarchia... 

Ez a térség a volt Besszarábia, valamint Bukovina és a mai Ukrajna peremvidéke, az oroszok által létrehozott Letelepedési Övezet része, amely a magyar történeti tudatban összemosódik Galíciával (ahogyan a régi magyar nyelv mondta: a halicsi fejedelemséggel) is. 

A térség egykor virágzó zsidó világa azonban mára atomjaira hullott, pontosabban: ezt a világot elpusztították. Ezért oly fontos Claudio Lomnitz munkája: ő az utolsó pillanatot kihasználva térképezi fel ezt a régen elveszett zsidó miliőt, kutatói „zseblámpájával” a saját családja múltjába világítva bele. Ráadásul Lomnitz olyan perspektívából tekint rá (vagy tekint vissza) Kelet-Európára, ahonnan mi természetes okok miatt nem szoktunk: a dél-amerikai spanyol kultúra szemszögéből. Elementáris hatású, amint Chile vagy Mexikó kapcsán a szerző a kelet-európai zsidóságról beszél, megalkotva egy olyan kulturális ívet, amelynek pillérei éppen az ő családtagjai. Remek könyv, ajánlom mindannyiuk figyelmébe.

Claudio Lomnitz: A mi Amerikánk, Noran Libro, 2021, 384 oldal, 3800 Ft