Sindelyes Dóra / Forrás: HVG
Nemcsak Arthur Koestler barátnõje, hanem a kommunizmusból való kiábrándulás alapmûve, a Sötétség délben múzsája is volt a múlt héten egy budapesti szimpóziumon bemutatott világhírû keramikus, Eva Zeisel.
A 402-es most már valamilyen rendszer szerint kopogott; háromszor egymás után rövid idõközökkel, majd szünet következett, aztán megint három kopogtatás, megint szünet, és újra három kopogás. Rubasov megismételte a kopogássorozatot, hogy jelezze: meghallotta. Jó lett volna tudni, hogy vajon a másik is ismeri-e a »négyzetes ábécét«, mert ha nem, akkor sok bajlódásába fog kerülni, amíg megtanítja rá" - olvasható Arthur Koestler Sötétség délben címû, 1940-ben megjelent regényében, hogyan próbál magánzárkájából kapcsolatokat teremteni a fõszereplõ fogoly, Rubasov. A 20. századi irodalom egyik legjelentõsebb mûvének tartott - az 1930-as évek szovjetunióbeli tisztogatási hullámát, kirakatpereit bemutató - regény kapcsán már egy ideje konszenzus van arról, hogy Koestler a fõszereplõvel a bolsevik forradalom vezéregyéniségét, a Kommunista Internacionálé egykori elnökét, a kegyvesztetté vált, és 1938-ban kivégzett Nyikolaj Buharint, illetve az õ koncepciós perét idézte fel (HVG, 2008. június 21.). De irodalomtörténészek azt is kimutatták - amint azt Márton László két évvel ezelõtt megjelent monográfiája is említi -, hogy a magyar származású írót gyermekkori szerelme, az 1936-37-ben Moszkvában 16 hónapra bebörtönzött Zeisel Éva "élménybeszámolója" ihlette meg. A pontos hatásmechanizmust már jóval kevésbé tárták fel, holott a ma New Yorkban élõ 102 éves iparmûvésznõ börtönélményei a regény számos részletéhez szolgáltattak muníciót, mint például a fent említett kopogtatásos jelbeszéd leírásához is.
Zeisel Éva hatása a világhírû íróra, kis túlzással, már az iskolában elkezdõdött - derül ki Striker Sándor irodalomtörténész, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánhelyettese, a keramikusnõ unokaöccse három évvel ezelõtti (Eva Striker-Zeisel és Arthur Koestler - hetven év barátság címû) tanulmányából. Mindketten a budapesti Körönd (ma: Kodály körönd) környékén születtek. Zsidó származású, asszimilálódó családjaik - a Striker és a Kösztler família - olyannyira jó viszonyt ápoltak, hogy Artúrt a szülei beíratták Éva édesanyjának, Polányi-Striker Laurának a kor új nevelési módszereit követõ, gyermekközpontú reformiskolájába. A két gyermek egy csoportba is járt, bár igen rövid ideig, mivel a kisfiút - amint azt Koestler visszaemlékezéseinek 1952-ben megjelent elsõ kötetében megjegyzi - szülei néhány hónap után kivették az intézménybõl; azt követõen, hogy az iskolai ismeretterjesztés hatására otthon megkérdezte, tényleg az anyukák pocakjából "kelnek-e" ki a kisbabák.
Újra keresztezte egymást sorsuk két évtized múlva, 1929-ben Párizsban , amikor a tanulni és világot látni vágyó Éva felkereste az akkor éppen ott újságíróskodó Koestlert. Egymás melletti szobában laktak egy kis panzióban, és a találkozás kapcsán a nõimádó, saját bevallása szerint háremet tartó író azt jegyezte fel szomszédjáról, hogy "sötét hajú, lélegzetelállítóan szép lány volt". Striker Sándor szerint - mint azt a HVG-nek elmondta - "kapcsolatuk több volt barátságnál, amirõl azonban az utókor azért nem értesülhetett elsõ kézbõl, mivel az az általában domináns Koestler fiaskójával végzõdött: nem tudta kisajátítani a független személyiségû Évát".
A liezon után a száguldó riporter az 1930-as évek elején, a Szovjetunióban futott újra össze Évával, aki elsõ férje, a kommunista érzelmû fizikus, Alex Weissberg oldalán élt, majd az évtized végén Londonban találkoztak ismét. Addig azonban sok minden történt. A keramikusnõ megjárta Sztálin, a spanyol polgárháborút közelrõl követõ, baloldali újságíró pedig Franco börtöneit. Londoni találkozásuk során osztották meg egymással élményeiket, és az íróra olyan hatást gyakoroltak barátnõje hányattatásai, hogy visszaemlékezései második, 1954-ben megjelent kötetében hosszan ecseteli is azokat. Innen tudható, hogy Évát azzal vádolták: "horogkereszteket komponált tömeggyártásra kerülõ teáscsészéinek mintáiba, ágya alatt pedig két pisztolyt rejtegetett azzal a szándékkal, hogy agyonlõje Sztálin elvtársat a párt következõ kongresszusán". Elfogatásának valódi oka az lehetett, hogy a Moszkva közelében mûködõ dulevói porcelángyár mûvészeti igazgatójaként dolgozó - akkor már férjétõl külön élõ - Éva az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság egykori népbiztosánál, a Szovjet Találmányi Hivatal akkori elnökénél, Hevesi Gyulánál lakott, aki albérlõje szobájában rejtette el revolverét.
Az emiatt a moszkvai börtönbe került iparmûvész a fogságban olyannyira elkeseredett, hogy felvágta az ereit - meséli Koestler. Mindez nem került bele az 1940-es regénybe, az viszont igen, hogy "tõle hallottam elõször saját tapasztalatokon alapuló, hiteles információkat arról, hogy milyen módszerekkel csikarnak ki a foglyokból vallomásokat a GPU [Állami Politikai Igazgatóság] börtöneiben". Így lett a Sötétség délben kínzásrepertoárjának része a Rubasovot sújtó alvásmegvonás, amellyel a foglyokat könnyen befolyásolható állapotba hozzák. De ezen és a már említett fali morzézáson kívül a regény legfontosabb eleme, mondhatni fõ motívuma is Éva beszámolójából származik. Az tudniillik, hogy Rubasovot, akárcsak Buharint, rávették, a párt és a szovjet nép érdekében áldozza fel magát, valljon be el nem követett bûnöket - felforgató tevékenységet -, majd kivégzik. Rabsága alatt Évát a GPU arra próbálta rávenni, hogy megtért bûnösként szerepeljen az elõkészületben lévõ Buharin-per tárgyalásán - elismerve, hogy õ is benne volt a Sztálin-ellenes összeesküvésben.
Erre már nem került sor, mivel a "jobboldali trockista elhajló" Buharin 1938. márciusi perének idejére a keramikus már kiszabadult a börtönbõl. Máig nem tudni, vajon ezt édesanyja befolyásos körökben való közbenjárásának, netán nemzetközi nyomásnak köszönheti-e. Koestler mindenesetre a rajta keresztül megszerzett ismereteket gyúrta egybe saját, a sevillai börtönben szerzett emlékeivel, valamint Buharin életrajzi adataival.
Mindezek ismeretében talán meglepõen hangzik, hogy az 1940-ben megjelent regény "múzsája" Koestler 1983-as önkéntes haláláig kezébe se vette a mûvet, és amikor végre rászánta magát, az nem nyerte el a tetszését. "A kötet a hidegháború egyik alapmûve lett, a Szovjetunió börtönét megjárt Zeisel Éva azonban egész életében távol tartotta magát a politikától, és - Koestlerrel ellentétben - nem vált antibolsevistává sem" - keres magyarázatot erre a paradoxonra Striker Sándor.
Kettejük ideológiai ellentéte a gesztusokon túl hamarosan szavakban is kifejezõdött. Történt, hogy Koestler 1948 tavaszán a New York-i Carnegie Hallban nagy visszhangot kiváltó szovjetellenes politikai beszédet tartott, amelynek hallatán azonnal tollat ragadott az akkor már tíz éve az Egyesült Államokban - Hans Zeisel bécsi ügyvéddel második házasságában - élõ Éva. "Hallgatóságod nagy része abban hisz, hogy kivitelezhetõ és gazdaságos megoldás Oroszország népét atomháborúval felszabadítani" - vetette a tömegpusztítófegyver-párti Koestler szemére a budapesti Polányi Társaság Kézirattárában található levél szerint. Mire a világhírû író azzal replikázott, hogy "a logika síkján be tudom bizonyítani, hogy az álláspontod rettentõen elhibázott". Kapcsolatuk óvatosabbá vált: még váltottak levelet, ám személyesen soha többet nem találkoztak.
