Szerencsés Hajnalka / Forrás: FigyelõNet
„45 évig készültem rá, egy évig dolgoztam a szövegen, két hónapon keresztül tanultam kutyámmal az erdõben, négy hétig próbáltuk a színházban” – vall a (második) Radnóti-estjének születésérõl naplójában Bálint András. A vasárnapi 25. jubileumi elõadáson a FigyelõNet tudósítója is ott volt.
Hogy a mûvész az alkotás intim részleteit publikálta, jelzi, hogy az eddigi költõi estekhez képest ezúttal valami másról is szó lesz, mint egy-egy költõi életmû újraértelmezésérõl, újraolvasásáról.
E mostani elõadás (a bemutató 2007 márciusában volt) rendhagyónak tekinthetõ két szempontból is: egyrészt ezúttal nem maga a költészet, hanem – a felvonultatott dokumentumokon, illetve az életmû részletein keresztül – Radnóti Miklós küzdelmes identitáskeresése áll a középpontban. Másrészt az elõadásnak voltaképpen két szereplõje van: Radnóti Miklós és Bálint András. Kettejük élettörténete szinte végig párhuzamosan halad az elõadás során, a korabeli Radnóti-szövegekre, dokumentumokra és versidézetekre Bálint András saját és családi történetei, sírós-nevetõs anekdotái felelnek.
Az elõadás során így két identitástörténet bontakozik ki, két olyan emberé, aki zsidónak született, de nem akart az lenni: a magát mindvégig magyar költõként meghatározó Radnótié, és a zsidóságával tizenévesen szembesített Bálint Andrásé.
Ehhez a bensõséges tartalomhoz ad bensõséges keretet a színpad, vagyis: a színpaddal egybeolvadt nézõtér. A székek négyzet alakban ölelik, fogják közre a díszlet nélküli fekete teret, az egyetlen motívum az egyik oszlopra festett angyal. Az elõadó számára a tér csupán néhány lépésnyi, minden rezdülése, mozdulata premierben látszik, az is, ha kapkod, ha nem találja helyét a szemüvegének, ha ügyetlenül ül fel a korlátra és megbillen – de látszanak az érzelmei, a megindultsága, a zaklatottsága is. Nem csupán verset, naplórészletet, szöveget mond átélten: mélyen érintett, csak részben színész (valószínûleg ebbõl fakadnak sorozatos, helyenként bántó szövegtévesztések is). De ennek az elrendezésnek köszönhetõen a nézõ sem tud „csak” nézõ maradni, nem tud kívülálló lenni, kénytelen párbeszédet folytatni a szövegekkel, õ is érintett lesz. Az elõadó az egyik sarokból a másikba sétál, a reflektorok egy-egy fénycsóvával követik és egyben „vágják” is az egységeket.
A vers- és szövegmondás végig szikár, puritán, néha kissé talán sietõs, kapkodós-hadarós, de semmi fölösleges hangsúly, semmi „szavalás” – a szövegek e nélkül is (vagy éppen ezért) erõsek. A korabeli dokumentumok (részletek az abdai tömegsír feltárásakor kelt jegyzõkönyvbõl és orvosi véleménybõl, a zsidótörvényekbõl és a törvények parlamenti vitájából, a zsidó szerzõk mûveinek bezúzásáról szóló miniszteri rendeletbõl, újságcikkekbõl) mellett a személyes világ: Radnóti keresztlevele, a költõ naplójának részletei, Radnóti Miklósné naplója, Radnóti feleségéhez írt levelei, levelezõlapjai. És persze a versek, ismertek és a kevésbé olvasottak is: a Nyolcadik ecloga, az Arckép, a Béke, borzalom, a Tajtékos ég, a Járkálj csak halálraítélt, a Péntek, a Töredék, a Majális, a Sem emlék, sem varázslat, a Hetedik ecloga.
A Nem tudhatom sorait már a nézõk fejezik be. Persze ha valaki olyan felmenõ társaságában tölti a gyerekkorát, aki minden új Radnóti-kiadást akkurátusan beszerzett, az az említett felmenõvel együtt már a többi rész alatt is mozgatta a száját, mondta a verseket. Most viszont az egész színpad magától értetõdõen folytatja, mondja, vagy inkább mormolja a sorokat. A középiskolásoktól az egészen idõsekig terjed a nézõk életkora, ez a többgenerációs közösségi versmondás sokakra tesz katartikus hatást. Íme a kánonnal szembemenõ hagyomány. (Nem mindig mondta jól a verset, de nem baj – mondja a felmenõ, kimenet a színházból, és még mindig könnyes a szeme.)
