Az Élõk házában nyugalom honol

Varga Andrea / Somogy Megyei Online

„A kegyelet az emberi szív egyik legszebb, legnemesebb megnyilatkozása”

Izraelben csak úgy emlegetik: a Vera, aki kislányával biciklin járja a somogyi temetõket. Megszállottan meg akarja õrizni a múltat a jelennek és a jövõnek.

„A zsidó hagyomány az életet nagyra becsüli, és azt tartja, hogy a halál az élet velejárója. Az elhalálozás csak abban az esetben katasztrófa, ha váratlanul, vagy végzetes körülmények között következik be. A túlélõk számára a hozzátartozó elvesztése a belenyugvás erõsítése ellenére mégis csapást és mély fájdalmat okoz.“

– Az utóbbi ötven-hatvan évben megváltozott az embereknek a halálhoz való viszonya – mondja Ábrahám Vera. Nem illendõ gyászt mutatni, sajnálni azt, aki gyászol. Sõt, igyekszünk úgy tenni, mintha az illetõ nem is gyászolna. Régen elsiratták a halottakat. A zsidóságnál viszont most is ugyanúgy van, mint több ezer évvel ezelõtt; a kialakult rítusok a gyászt is megengedik.

Ábrahám Vera Somogyszilben született, majd útja Balatonszárszón és Siófokon keresztül Szegedre vezetett. Napjainkban is ott él. Töltekezni, kutatni azonban Somogyba jár vissza. Ide kötõdik. Temetõket kutató munkája is Somogyszilben kezdõdött. Úgy érezte: a múltat meg kell menteni a jelennek és a jövõnek. Ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor édesanyja szülõfaluja, Gadács történetét dolgozta fel: „ha nem írom le a hétköznapokat és ünnepeket, mintha azok az emberek nem is éltek volna. De éltek, örültek, sírtak, alkottak, dolgoztak“.

Az asszony járja a temetõket, kifejezetten a zsidó temetõket. Azt mondja, azért, mert kötõdik a múlthoz és kötõdik a zsidósághoz. Lánya kislánykorától kísérte az édesanyját útjain; gyakran már reggel hét órakor a sírkõfeliratokat silabizálták.

– Ezek a temetõk nemcsak vallási, kegyeleti színterek, hanem múltunk részei – vallja Vera. Elvitték a somogyi zsidóságot, ahogy a többit is, nincsenek hozzátartozók. A temetõk meghaltak, holott a temetõ a zsidóságnál az Élõk háza. Nincs, aki ápolja õket, elhordják a köveket, benövi a bozót, és sok helyen nyoma se marad. Én úgy gondoltam, hogy a lehetõségeimhez képest megõrzöm. Írásban tudom megõrizni és fotón. A sírfeliratok mellett jelképek mesélnek az elhunytakról: letört rózsabimbó, szomorúfûz, égõ mécses, koszorúvá hajlított ág, ötágú korona, legyezõ. Kirajzolódik a Balatonba fulladt fiatalember alakja, a házaspáré, akik tizennyolc nap különbséggel távoztak el, vagy a szabónõé, a kamasz fiúé. „Feltöltõdöm a temetõben, ahol béke és nyugalom honol, s én itt otthon vagyok.” Ráhangolódom az ott lévõ emberek sorsára.

Aki ott fekszik, szinte ismerem. Kinyílik egy képzeletbeli ajtó, amelyen keresztül bepillanthatunk az egykori közösség életébe. Kicsit életre lehet kelteni, akiket méltatlanul elfelejtettek, és nincs, aki megõrizze az emléküket. Valaki azt mondta: kit érdekel, mit csinált öreganyám meg öregapám? De hogy induljunk el a jelenbe, ha nem ismerjük a múltunkat? A könyveimben megmarad, ami helyenként már most sem látható. Talán nem lesz ember, aki reggeltõl estig a levéltárban kutatná. Nekem van ehhez türelmem, és örülök, hogy tudok valamit adni. Igen, megszállottság kell hozzá, s újabb kihívásként élni meg minden újabb feladatot – összegezte somogyi útjainak indíttatását Ábrahám Vera.